Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Kölcsey Ferencz

8 KÖLCSEY FEKENCZ. benyomásai között fejlődik erőssé: nincs a mit Kölcseynek ezen korából emlékezetre méltót felhozhatnék, legfeljebb azt, hogy a sors, midó'n ó't a himlő következésében egyik szemétől niegfosztá, a gyermeket jókor szenvedni tanította, s tizenegy éves korában, anyjának halála által még gyermeki játékai között inté, hogy életünkben, hol az idő mindent elrabol, veszteségekhez kell szoknunk. 0 árva volt, egy kis ház nádfödele alatt s a debreczeni collegium iskoláiban, hol a gyermek dicső pályájára készült, távol a világ fényűzésétől, szerény egyszerűségben igy folytak el ifjúságának első évei. De nem örömtelenűl! Kinek szivét arra alkotá a természet, hogy szeressen, azt nehéz csapások érhetik, de semmi sem foszthatja meg attól, mi őt szeretni készti, s Kölcseynek, kit a sors oly jókor megfosztott anyjától s ki a jövőbe tekintve nem buzdithatá magát a gondolattal, hogy szülőjének feje, ha azt az évek terhe lehajtá, emelkedni fog, ha gyermekére néz; az árva, szegény, a magános gyermeknek a végzet barátokat adott, hogy a teli gyermekszív el ne csüggedjen s a barátság nyájas érzései között nőjjön annyira, hogy egykor egy hazát foghasson körűi. — Kevesen voltak e barátok s közülök csak egy maradt meg, kinek ezen emlékeket köszönöm; de a költő gyermek, kit gyengesége s talán még inkább komolyabb kedélye a zajgó csoport lármás örömeiből kizárt, ezeknek körében kielégítve érzé magát. Hisz ő, habár még senki nem sejdité, hogy a nyájas gyermek egykor honának nagy dalnoka leend, költő volt már akkor is, költő a szó legszorosabb értelmében, nem ajkán, hanem keblében hordva szent tüzét. — Nem azon hideg művészet, melynek érdeme szavakban, szépsége ragyogó képekben áll, tevé költőnek