Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Kölcsey Ferencz

6 KÖLCSEY FERENCZ. emléke fenn fog maradni nemzete nyelvében, hazája áldásai között. S van-e ennél szebb jutalom e földön? Ki egy barátnak, ki egy családi kör boldogitásának szentelé életét, nyugodtan néz a halál elébe, ha érzi, hogy emléke sírján túl élni fog kedvesei szivében; s bár mi csekély s fénytelen legyen a kör, ő megelégszik, mert hisz csak a hol szeretett, ott élt, ott kíván halhatatlanságot az ember. S hát annak, kinek halála ágyánál egy nemzet kesereg; ki végső' pillanatjaiban a pályára visszatekintve, mint a nyári nap, midőn leszáll, érezheti, hogy csak áldást terjesztett; ki midőn lantját fáradtan letevé, tudja, hogy éneke egy népnek ajkain hangzik s hogy ő eltűnhet, de nem a mag, melyet elhinte, s mely dús sarjadékokban felnő sirja fölött, legszebb díja s emléke életének : lehet-e annak kínos a halál? a halál, melylyel reá nézve a jövő kor kezdődik, mely a fáradt bajnoknak homlokára teszi a borostyánt, mely őt átviszi azon halhatatlanok közé, kiket egykor bámult, s kiktől őt eddig nem tartá távol semmi, mint élete? — O a dicsőnek nem kínos a halál s azért mi nem értted kesergünk, nagy férfiú! nem értted, ki munkás életedből kilépve barátid könyeit, a nép áldását s a dicsőséget vivéd magaddal, melyről ifjúkorodban ábrándozál s melyért mint férfiú fáradtál. — Nem téged sajnálunk mi, hogy e földet elhagyád; hol vissza nem tekinthetünk a nélkül, hogy mult örömeink emlékei, — előre nem a nélkül, hogy bús sejditések töltenék lelkünket; hol a gyermek jövő századok reményeit hordja szivében s a férfi átlátja, hogy lelkének egész erejével alig víhatá ki azt, miért már eldődei küzdöttek s a boldog remél, a szerencsétlen lemond, de senki nem éri el vágyait: nem téged sajnálunk, de minmagun-