Ügyvédi Közlöny, 1934 (4. évfolyam, 1-39. szám)

1934 / 6. szám - A védő

IV. évfolyam. 6. szám. Megjelenik minden szombaton. Budapest, 1934. febr. 10. ÜGYVÉDI KÖZLÖNY A JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY MELLÉKLAPJA A MAGYAR ÜGYVÉDSÉG EGYETEMES ÉRDEKEINEK SZOLGÁLATÁBAN Szerkesztőbizottság: Elnök dr, Kövess Béla; dr. Erdély Sándor, dr, Gerlóczy Endre, dr. Kovácsy Dénes, dr, Kórody István, dr. Teller Miksa. Szerkesztőség: Budapest, V., Szalay-u. 3 Telefon: 20-3-95. | Kiadóhivatal: Budapest, IV., Egyetem-u 4. Telefon: 85-6-17. A védő.* Bomlik, inog s itt-ott már a cseppfolyósodásban forr minden, amin eddig az embernek gazdasági ós alkotmányos élete, a békéje sarkalt. A történelmi fejlődésnek tárgyi és eszményi adottságai, mondhatnám ajándékai, szilárd eresztékeikben törtek meg. A fennálló jogrendhez mérve egyenesen erőszakosnak és meggondolatlannak tetsző eszmék vagy inkább csak ötletek zűrzavaraiban megváltó igét vár ma az egész világ. Eközben pedig tanácstalan botorsággal fokról-fokra az önkénynek csaknem rég lerázott igáit veszi ennek tetszetős, vagy kovésbbé tetszetős, sőt durva, torz formáiban magára. Ilyen válságban nem közömbös az, hogy bármily kis közületnek bármely élenállója is milyen szót vesz az ajkára, merre vesz irányt. A történelem tanúsága szerint hasonló megrázó válságok idején legüdvösebbnek bizonyult mindig s csak liödlő, a még nem érzékelhető, az eredményeiben még ki nem próbált ígéretek bizonytalansága helyett a meglevőkhöz, a megmaradtakhoz való ragaszkodás, bátran mondhatom, hogy az azokba való kapaszkodás. Szinte ösztönös ez, mint a sodró árban a parti fa törzse után való kapás. A lelkek, az eszmék számára ilyen mély gyökerű törzs a hagyomány, a tradíció. Bizonyára nem méltóztatnak tehát megütközni azon, ha a továbbiakban, mikor irányt veszek s ebből a célból szemlélődve a korunkban ütköző ideák között elindulni próbálok, akkor a mi sajátos hagyományaink szilárd talaján tájékozódom s ennek soha el nem ferdült irányában elkerülendőnek vélem mindazt, ami egy magábaroskadó kor omladékai között a mulandóság szomorú fejfája inkább sem, mint biztató útjelző, de viszont elkerülendőnek velem mindazt is, ami a romok fölé kúszva hirtelen és növekvő sarjadzásában színes, leplező takaró, akár a gyümölcs és a mag nélkül való repkény. * Részlet Medvigy Gábornak, a Bűnügyi Védők Egyesületében tartott elnöki székfoglaló beszédéből. Illő, hogy elsősorban a mi igénytelen portánkon nézzünk szét . Meg kell emlékeznünk a magunk múltjáról s ebben is az elődről. Már a különös megbecsülés jeléül is elől veszem a személynek, az elődnek a tiszteletét. Annál is inkább, mert ily módon csakugyan a hagyományok szilárd talajáról határozott egyenes irányt vehetünk oly értelemben is, amely biztatást és nem kockázatot vagy éppen visszaesést jelent az aggodalommal kapkodó és várakozó jelennek is. Ennek az egyesületnek egy évtizedes fennállása alatt még csak egyetlen elnöke volt, a mi igen tisztelt Zboray Miklós barátunk. Érdemei egy szóba foglalhatók: védő. Szürke, nem egyszer ellenszenves szó, amelynek csak a bajbajutott, az üldözött egyes ember futó és múló hálája ad olykor meleget és színt. Pedig a történelem távlatában is az emberi nagyság legritkább erényeivel ékes e szó. Érző szív és önfeláldozó értelem a támaclásszertíen elszigetelt, a kipellengérezett egyén iránt. Tisztelet az alkotmányos hatalom iránt, de egyben elszánt bátorság az alkotmányos kereteken magát túltevő önkénnyel szemben. Nobilitás a helyzeti ellenféllel : a váddal szemben, de fellobbanó fensőbbséges önérzet is, ha ez a nálunk egymagában sérelmes megkülönböztetés magaslatáról egészen kivételesen, mint hiúság vagy elbizakodottság hangoskodik. Az ütköző érdekek között pedig történelmi hivatása szerint hűséges szolgája mindig az eg}fén jogának, de eközben vezére, oltalmazója, sokszor bajvívója a jogszerűség egyetemes gondolatának. Létét, szükségességét egyenesen a történelem igazolja s nélküle nem is volna haladó történelem. Mert a történelem összefoglaló vázlata aligha több, mint a hatalom helyzeti, sokszor merőben csak nyers erejének megmegújuló támadása az egyén önrendelkezése, szabadsága ellen, amelynek vértje csupán az összességben gyökerező, az általános emberi erkölcsnek és az igazságnak : az egyenlő elbánásnak is örök követelő gondolata. És valóban, minden egyéni jog, amit az ember elért, aligha más, mint egy-egy állomása az eg}^én diadalának a vele küzdő, a felette rendelkező hatalommal szemben. Amint ugyanis az egyén önrendelkezési joga is csak egy történelmileg kifejlett, kivívott keret, amelyen belül szabad s azon túl már vétkező, éppúgy a hatalom is csak a történelmileg visszaszorított hadállásban igazolt, csak abban alkotmányos, azon túl pedig a hatalom is súlyosan vétkező. Ezen kereteknek, ezen halároknak történelmi hivatott őre volt — mindig az egyén oldalán — az erkölcs és az egyenlő elbánás igéinek örök hatalmával a védő, a helyzeti lehetőségeknek vagy éppen a nyers erőknek múlandóságával szemben is. Egyetlen hivatás, amelynek nincs külön utasító parancsa és nincs külön tiltó korlátja sem, mert kötelességét és mérsékletét is önmagában hordja. Ez történelmi szemléletben a védő. S ebben van adva a magát marcangoló korban a mi elindulásunknak is az egyenesen kijelölt törés nélküli útja, amelyet nem tíz esztendő szerény múltja, hanem évezredek tanulsága igazol. Ez pedig az írott szabályok parancsa nélkül is annak az örök kötelességnek az útja, amely az egyéni jog lényeges tartalmának : az erkölcs és az igazság szabad és pártatlan érvényesülésének soha meg nem szűnő követelése. Mert a jog írott szabályai sokszor, sőt a legtöbbször minél szaporábbak s minél bőbeszédűbbek, annál kevesebbet mondanak. A hagyományok betűnélküli néma bensőségükben azonban minden, minden üdvös parancsot és tilalmat örökre magukban hordanak. Ne tévesszen meg senkit az, hogy az a történelmi érték, amit a védő hord magában, szinte névtelen. Szimbolikusan, de kifejezően jellemzi ezt a bölcs magyar ügyvédnek a városliget bokrai közt rejtőző egyszerű fehér sírköve, amelyre csak annyi vésetett «fuit».