Ügyvédi Közlöny, 1933 (3. évfolyam, 1-48. szám)

1933 / 25. szám - Az ügyvédi kar túlzsúfoltságának ellenszereiről. Felszólalás a Magyar Jogászegylet és Budapesti Ügyvédúnió ankétjén

102 ÜGYVÉDI KÖZLÖNY 25. SZÁ.M. Az ügyvédi kar túlzsúfoltságának ellenszereiről. (Felszólalás a Magyar Jogászegylet és Budapesti Ügyvédúnió ankétjén.) Wenczel Árpád : Az emberiséget eddig három világkatasztrófa érte. Az első volt a jégkorszak. Ezután jött a vízözön. Ezeket rendkívüli természeti erők okozták. A harmadikat az emberiség maga aprította be magának. Ez volt a világháború. Ez azért is tragikus, inert anyagiakon kívül mérhetetlen erkölcsi értékeket pusztított el és ha volna logika, mint ahogy sokban nincsen, akkor a világháború után a fegyverkovácsoknak kellene ankétot tartamok, numerus clausust követelniük ós próbálni s maguk sorsát javítani. De éppen ellenkezőleg azt látjuk, hogy a fegyverkovácsok nagyban dolgoznak és keresnek, az ügyvédség pedig, amely arra volna hivatva, hogy a háború okozta jogtalanságokat orvosolja és a sebeket hivatásszerűen gyógyítsa, végveszedelemben van. Az ügyvédség nagy bajának, a túlzsúfoltságnak vannak távolabbi és közelebbi okai. Az egyik okát abban látom, hogy az igazságügyi tárca eddig minden kormánynak mostoha gyermeke volt és ezért a jó elgondolások és szándékok, amelyek igazságügyminisztereinkben voltak, nem voltak megvalósíthatók. Nem érdé*kes dolog-e, hogy míg az emberek 1874-ben olyan közlekedési eszközöket használtak, amik ma csak múzeumokban láthatók, addig az ügyvédek az idejétmúlott 1874. évi törvény alapján adminisztrálják magukat éspedig kérkedés nélkül mondhatjuk, hogy olyan jól, hogy semmiféle autonómtestület nem adminisztráltatok jobban, mint az ügyvédség. A kultúrfölényről nekünk meg van a magunk elgondolása ós kell, hogy emellett ki is tartsunk, ámde kultúrpolitikánk olyan szellemi túltermeléshez vezetett, amely előidézte egyrészről a fiatal diplomások elhelyezkedésének nehézségét, illetve lehetetlenségét, másrészről pedig az ügyvédi pályának túlzsúfoltságát. A trianoni határok közé szorított Magyarországon négy egyetem arányosan megfelelne a szentistváni Magyarországon 12 egyetemnek. Tehát ha valaki 12 egyetemet soknak tartott volna a régi Magyarországon, aminthogy tényleg sok lett volna, akkor kétségtelenül soknak kell tartanunk a jelenlegi négy egyetemünket, amikhez még a jogakadémiák is hozzájárulnak. Ez azután odavezetett, hogy a régi Magyarországnak volt 13,000 diákja, míg a trianoni Magyarországnak egyedül 14,000. De a kultúrpolitika bennünket csak anynyiban érdekel, amennyiben az ügyvédi pálya túlzsúfoltságára közvetlenül vagy közvetve kihatást gyakorol. A kultúrpolitikusok dolga az, hogy ezt a nehéz problémát megoldják. Egyetemet alapítani nem egészen könnyű dolog, de nem is olyan nehéz. A törvényhatóság megszavaz bizonyos áldozatkészséggel bizonyos támogatást, a költségvetésbe beállítanak egy bizonyos összeget és megszületik az egyetem. De azt fenntartani, majd leépíteni, vagy megszüntetni még sokkal nehezebb, mint megalapítani. En az ügyvédi túlzsúfoltság egyik további okát közvetve a mi minősítési és képesítőéi törvényünk elmaradottságában is látom. 18Sl-et írtak akkor, amikor a közigazgatási tisztviselők minősítését szabályozták; 1890-ben létesült a közigazgatási bíróság mai szervezetében. Ezek olyan minősítési fokokat tartalmaznak, amelyek messze viszszamaradnak a bírói és ügyvédi vizsgát tett és jogi doktorátussal bíró olyanoknak minősítésétől, akik ma elhelyezkedni nem tudnak. A magasabb kvalifikációval bírók kénytelenek ezekkel versenyezni és nem tudnak elfoglalni olyan pozíciókat, amiket helyettük alacsonyabb minősítésűek kapnak. • Amikor annak idején a Jogászegylet néhai elnöke, Nagy Ferenc ő excellenciája elfoglalta a kereskedelmi minisztériumban államtitkári pozícióját, csodálkozásának adott kifejezést afelett hogy Magyarország kereskedelmét és hitelügyét legfőbb fokon olyanok intézték, akik nem vizsgáztak a kereskedelmi jogból és ez az állapot a kereskedelmi ' minisztériumban többé-kevésbbé ma is megvan. Államvizsgások, vagy államtudományi doktorátussal bírók intézik legfelsőbb fokon az országos kereskedelmi ügyeket. Avagy itt van a közigazgatási bíróság szervezete. Fele a bíráknak bírói, de másik fele közigazgatási képesítéssel bír a szervezési törvény értelmében. Itt hangsúlyozom, hogy nem a jelenlegi bírákról szólok, akik az utolsó 10—15 évben végigcsinálták azt a jogi evolúciót, amibe a gazdasági ós jogi válság folytán jutott Magyarország, ós praktice szerezték meg a szükséges kvalifikációt. Pro futuro azonban fel kell állítani a tételt, hogy a legfelsőfokon bírói funkciót ne gyakorolhasson az, akinek nincs bírói, illetve ügyvédi vizsgája. És ha ez így van a felsőfokon, legyen inéginkább így az alsóbb fokokon is, mert lehetetlen dolog az, hogy nálunk rendőri bíráskodást gyakoroljon az, aki soha büntetőjogot nem tanult és a büntetőeljárást is csak a gyakorlatból tanulja meg. A legfájóbb pont azonban ezen a téren a községi jegyzők magánmunkálatának kérdése. Magyarországon — azt hiszem, ezt mindenki tudja — a peres prakszisból megélni már nem lehet. Volt idő, — 80 óv előtt — amikor egy bíróságnál egész referádát kitöltött egy-egy cég peranyaga. Pl. a IV. kerületi járásbíróságnál, amikor Osvald István kir. aljárásbíró úr előtt szerencsés voltam néhány évtized előtt tárgyalhatni, akkor tudtam és láttam, hogy ügyvédileg a behajtási perek egészen jól fizetnek és abból meg is lehet élni. Hogy ma mit jelent a peres prakszis, aki nem tudja, az menjen át a szomszéd épületbe, a 208-as számú tárgyalóterembe és nézze meg, micsoda élet-halálharc folyik ott a bérlők és bérbeadók között, a kik egzisztenciális tusáikat vívják ott meg. Itt keresni nem lehet, találni még kevésbbé. Tehát hova kell mennie az ügyvédségnek : a perenkívüli prakszis területére. Itt azonban az örökösödési ügyektől kezdve, a telekkönyvi beadványokon keresztül, az adóügy és közigazgatási jog minden vonatkozásában a községi jegyzők letarolnak előlünk mindent. Ma, amikor az álláshalmozásokat és összeférhetetlenségeket intézményesen akarják leépíteni, az álláshalmozások ós összeférhetetlenségeknek ezt a prototípusát fenntartani egy óráig sem szabad. Erre én nem kívánok bővebben kitérni, mert ezt a témát Medvigy Gábor már olyan gyönyörűen kifejtette, hogy én csak ismétlésekbe bocsátkoznék és csak kevésbbé szépen tudnám mindazt kifejezni, amit ő olyan gyönyörű gondolatokkal kifejezésre juttatott. Ellenben foglalkoznunk kell azzal, amire vonatkozólag Szladits Károly ő méltósága ma egy hete már állást is foglalt, nevezetesen az okirati kényszer kérdésével a telekkönyvi rendtartás keretében. Ezt ón olyan fontos iránymutatásnak tartom, hogy ettől eltérni immár nem lehet. Az ügyvédi létszám túltengésének egy másik okát a centralizációban látom. A központi hatalom az autonómiák rovására igyekezett hatalmi szférájában bővülni. Szükséges volt-e az. hogy a központi kormány sok olyan ügyet vegyen közvetlen kezelése alá, amik első- vagy másodfokon a községek és a törvényhatóságok hatáskörébe tartoztak. E túltengést külsőleg is észlelhettük. Hiszen eredetileg a földmívelésügyi és igazságügyminisztérium kezdetben egy épületben is elfértek. Ma már az igazságügyminisztérium nincs ott és még két emeletet húztak föléje. Duzzadt a minisztérium ügyforgalma. Éppen így van a belügyminisztériumban is ; ott is két emeletet építettek rá, sokkal több ma az ügyforgalom, mint Nagymagyarországon volt. És miféle ügyek is vannak ott? Csak néhány példával szolgálok. Szent Istvántól az újabb időkig a nemesség megállapítása mindig a vármegyék hatáskörébe tartozott. A nemesség igazolását ott végezte az alispán a megyei levéltáros kimutatásai alapján. Ezt az ügykört a belügyminisztérium magához vette. A kereskedelmi minisztérium intézi azokat a vásártartási és vasárnapi munkaszüneti ügyeket, amiket a lokális érdekek szerint sokkal jobban el tudnának intézni a helyi hatóságok tisztviselői. A főés alispán vannak olyan megbízható személyek, hogy ezeket az ügyeket a miniszteriális hatáskörből átvéve, intézhetnék. Miért említem ezeket? Azért, mert egy a helyi hatóság által elintézett ügyben lehet ügyvédileg eljárni, hozott határozat ellen van helye fellebbezésnek és felülvizsgálatnak, míg a miniszteriális hatáskörbe vont elsőfokon diszkrécionális módon való intézés csaknem teljességgel kizárja azt, hogy ott az ügyvédi tevékenység érvényesülhessen. Pl. az igazságügyminisztériumi ügykörben maradva, sohse tudtam megérteni annak indokoltságát, hogyha egy ficsúr pl. Pécsett vagy Szegeden nyolcnapi államfogházat kap párviadal vétségéért, miért kell az igazságügymimsztériumnak határozni a büntetés halasztása kérdésében, mintha az illetékes ügyész vagy főügyész ezt ném tuelná éppen olyan jól elintézni. A dolgok mai renelje mellett a községi adminisztráció egészen elvérszegényedik. Pl. magam is tagja vagyok Pest vármegye egyik községi képviselőtestületének és ebben a minőségemben kérdést intéztem a főjegyzőhöz a költségvetés tárgyalása alkalmával, hogy jelölje meg azt a tételt, ame-