Törvényszéki csarnok, 1865 (7. évfolyam, 1-101. szám)

1865 / 74. szám

312 meg nem indítaná, csak a telekkönyvi előjegyzés biztositéka marad fenn, de az örökség & többi érdekelteknek átadatik. Hol van itt csak egy szóban is azon kétértelműség, mely a közölt nyilatkozatban fejtegetett következtetésekre szolgálhatott alkalmul? hol van itt csak távolról is az 1836. H.törv.cz. 12. §-ban minden felet kivétel nélkül megillető jogorvoslat elzárva? Talán a per ut, és a telekkönyvi előjegyzés felemlitése jogosit ily következtetésekre ? Koránt sem, hiszen ez inkább arra való, hogy a felek lássák, miszerint akár azon esetben, ha a rövid uton hozott Ítéletben meg nem nyugodnának, akár pedig a pert záros határ idő alatt meg nem indítanák, mi módon biztosithatják igényeiket, de azt, hogy különbség volna teendő azon eset között, ha a felek önkényt, és azon eset közt, ha a 170. §. szerint perre utasítva, bírói capacitatió következtében választanák a rövid utu eljárást, ezen 170. és 171. §. rendeletéből kimagyarázni csakugyan alig lehet. De szomorú is volna ily magyarázat, hiszen ezt megengedve, az következnék, hogy rosszabb volna azon fél sorsa, ki a hatóság rábeszélésével az 1836. 14. törvény szerinti eljárást választaná, mint a 167. §-ban érintett azon személyek állapota, kik az örökség körüli eljáráshoz kötve nem lévén, szabadon választhatják, akár az 1836.14.törv. szerinti eljárást, akár pedig a rendes per utat, mert ezen utóbbiak azon előnyben részesülnének, hogy ha a rövid utu eljárásban meg nem nyugodnának, sérelmeiket az idézett törvény 12. §. rendeletéhez képest rendes per uton érvényesíthetnék, mig azok, kik perre utasítva, az árvaszék és szolgabíró tanácsát követve, ugyanazon rövid utu eljárást választanák, sérelmeik rendes utoni orvoslásától elesnének — már pedig, hogy a törvényhozónak szándéka lehetett volna, épen azon felet így sújtani, ki a birói közegek tanácsát követi, azt csakugyan nincs okunk feltenni. Egyébkint, mi czélja is lehetne a telekkönyvi előjegyzésnek akkor, ha ezen eljárásban vesztes fél az 1836. 14. t. cz. 12. §-ban megengedett rendes uton sérelmét nem orvosolhatná? hiszen az által, hogy a vesztes fél előjegyzést eszközöl, csak biztosításáról gondoskodik, ugy de mit biztosit, ha ügyét az osztoztató választmány előtt már végkép elvesztette, sérelmét pedig rendes uton nem orvosolhatja? de meg az előjegyzést igazolni is kell, mert különben kitörültetik, ugy de mi uton fog az előjegyzés igazoltatni, ha a vesztes fél az 1836. 14. t. cz. 12. §-ban engedett jogorvoslattal nem élhet? Maga ezen előjegyzés minden kételyt eloszlathat arra nézve, hogy az 1836. 14. t. ez. 12. §. megengedett rendes per ut minden vesztes felet egyiránt megillet. Végre, hogy egyik esetben semmiségi panasznak, másikban pedig felebbvitelnek volna helye, megvalljuk sem az 1836. 14. t. cz. sem az értekezlet szabályaiból kimagyarázni nem tudjuk, mert az első csak a 12. §-ban körülirt jogorvoslatot engedi meg, a szabályok pedig ily különböztetésről mélyen hallgatnak. Ezekhez képest nézetünk abban öszpontosul : hogy mivel az országbírói értekezlet szabályai az 1836. 14. és 18íO. 13. t. cz rendeleteit épségöhben fentartották, az osztoztató választmány minden felek irányában, akár voltak perre utasítva, akár nem, ugyanazon törvényes elvek szerint csak mint világos örökösödési bíró járhat el, hogy bár mily felek válaszszák is ezen rövid utu eljárást, az csak megelőzheti, de nem pótolja, se ki nem zárja az 1836. 14. t. cz. 12. §-ban megengedett törvény rendes útját; hogy ezen eljárásban vesztes félnek a 12 §-ban megengedett törvény rendes utja, akár volt perre utasítva akár nem, fenn van hagyva; hogy telekkönyvi előjeyyzés biztositékával mind azon fél, ki önként választotta, mind pedig azon fél, ki a 170. §-a szerint perre utasítva, kívánta ezen rövid utu eljárást, egyformán élhet; hogy az osztoztató választolt bíróság Ítélete elleni felebbezési jogorvoslattal egyik fél sem élhet; hogy az eljárás körüli forma sértések, vagy illet éktelenség miatti semmiségi panasz mindenik felet egyiránt illeti, és hogy a felek ezen joga nem irotl törvényen, hanem szokáson és azon törvényes gyakorlaton alapszik, melyei az 1836. 14. t. cz. keletkezése után a szükség kifejteit, a felek szakadatlanul gyakorollak, a fömlt. m. kir. udv. kanczellária pedig mindenkor elfogadott. N. J. kir. táblabíró. Telekkönyvi ügy. Szegedvárosa által 1848-ban Földváry Sándornak tett földbirtok ajándékozás érvénye. Földváry Sándor az 1848/u-iki évben Szegedvárosa által a •/. a. kelt ajándékozási okirat alapján 100 hold földdel megajándékoztatott; ezen határozata Szegedvárosának az 1850. évben azonban a kormány által megsemmisíttetett, s az ajándékozott földrész a város birtokához visszacsatoltatni rendeltetett. 1861-ben ismét az 1848-iki bizottmány állván az ügyek élére, ez az 1849. évben tett ajándékozást ujabb határozatával megerősítette; ennek következtében az ajándékozott 100 hold kaszáló Földváry Sándor nevére telekkönyvileg is átíratott. Földváry Sándor ezen ajándékba kapott föld mennyiséget eladván, meghatalmazottja Okruczky Aurél által 1863. apr. 7-én kelt eladási okirat alapján kéri ezen, a szegedi 2349. sz. telekjkönyvben 146. 147. szak. és 995 földszám alatti 100 hold ingatlan birtokának vevő Vas József részére a tulajdonjogot, az előadó részére pedig a vételárból hátralevő 6800 frtra a zálogjogot bekebeleztetni. Szegedváros törvszéke 1863. máj. 15-én 735. sz. a. hozott végzésével folyamodót kérelmével elutasította. Ezen elutasító végzés következő : „Folyamodó a kérdéses 146. 147. szak. 995. szátnu még 1859. apr. 23. 131. sz. a. kelt, azonban az akkoron fenállott törvény ellenére is felsőbb jóváhagyással nemcsak meg nem erősített, de a forradalom megszűntével ugyanazon 1849. szept. 15-ón 445. sz. a. keletkezett s felsőbbi rendeletre alapított, a kérdéses 100 holdat Szegedváros összes birtokához visszakebeleztetni rendelő végzés által tökéletesen megsemmisített, sőt azóta semmi törvényes jogczimmel el nem idegenitett ajándék-levélben foglalt 100 holdnyi kaszálló, mint Szegedváros kétségtelen tulajdonának Vass József nevére való bekebeleztetés iránti kérelmének hely nem adathatik. Miről sat." Ezen végzés ellen Földváry Sándor felfolyamodván, a kir. it. táblán végeztetett: „A szegedi 2349. sz. telekjegyzőkönyvben Földváry Sándor nevére való bevezetés alapjául szolgáló '/• alatti és 1849. apr. 15-én kelt okirat az első bíróság hivatalos jelentése szerint, felsőbb hatóság rendelete folytán az által, hogy a kérdéses 100 holdnak birtoka már 1850-ben a városi községre tettleg vissza ment — ereje vesztettnek levén tekintendő: minthogy a későbbi tényre nézve, mely