Törvényszéki csarnok, 1860 (2. évfolyam, 1-99. szám)

1860 / 22. szám

ménye, hanem oly inü volt, melyen törvényhozóink évtizedek óta folytonosan ernyedhetlen kitartással dolgoztak, mely mii tehát 48-ban csak befejeztetett, de nem akkor teremtetett. — Bármit mondjanak is a hazánk jogállapotával ismeretlen elleneink, a volt jobbágy birtoknak fölszabadítása s nemcsak a törvényhozásból, de jóformán minden közügyekből annyi századokon keresztül kizárva volt népnek egyenjogositása oly tette volt a magyar kiváltságos osztálynak, mely a történelem könyvében arany betűkkel volna följegyzendő, s azon osztálynak emlékét Örök időkre áldottá tette. De hiszen száraz ismertetést kellene adnunk, okoskodások, vagy érzelgés helyett. Térjünk tehát a tárgyra vissza. Az 1832 6 : XII. tcz. életbelépte után számos arányperek kezdettek; — tagosítással ugyan ritkán kapcsolva, de voltak ez utóbbira is több követésre méltó példák; s miután az 1840. országgyűlésen, a 30. s 31. tcz. által az 1832/6. törvénynek az összesítés és tagosítás iránti rendelkezései , a szabad Jász-Kun és Hajdu-kerületekre is kiterjesztettek, ismét átalánosabb lőn a törekvés a zavart birtokviszonyoknak rendezése után, annyival inkább, mert ekkor már a mezei gazdászat és ipar emelkedése, s igy a hitelnek mindinkább előtérbe nyomuló szükséges volta, ezen hitel akkor még nálunk majdnem egyedül lehetséges alapjának, a földbirtoknak, minden törvényengedte módoni tisztába hozatalát csaknem égető szükséggé tette. Ugyan ezen országgyűlés 7. tczikkében az iránt is intézkedett, hogy a közbirtokosok az úrbéri rendezés tekintetből szükségessé vált uri törvényszéknek költségeit birtokuk arányában viseljék, kivétetvén e teher alól természetesen azon közbirtokosok, kiknek urbériségeik nincsenek. Itt azonban ismét legnevezetesebb volt a 14. §., mely szerint ott, hol az arány megállapítva nincs, és azt a közbirtokosok valamelyike nem is kéri, ellenben a jobbágyok nagyobb része az úrbéri rendezést s összesítést sürgeti, az arányositási per a megye tiszti ügyészének felperessége alatt rendeltetett folyamba tétetni s bevégeztetni. Itt ismét egy uj factort vett föl a törvényhozás, t. i. az úrbéri rendezést és összesitést kivánó nagyobb részét a volt jobbágyoknak, kiknek saját jobbvoltuk iránti föllépésük egyszersmind a volt füldesurak birtok-arányának tettleges megállapítására is döntő befolyással birt. Ez irányban ugyan már az 183 % : X. tcz, 6. s a XII. tcz. 4. §-a is tartalmaz intézkedést, de nem a felek, hanem inkább a hatóságok s a volt földesuraknak arányosittatni kivánó töredéke irányában kényszerítőt, miért is az 1840. évi érintett tcz. rendelkezése igenis lényegesen segité elő a birtokrendezés ügyét. Az eddig lehető rövidséggel s igy csak is főbb vonásaikban előadottakból áll az, mit törvényhozásunk a birtokrendezés — különösen az arány megállapítására nézve 1848. előtt tett. S ezekhez képest tudjuk, hogy az arány kulcsa, mely alapokon volt megállapítandó; hogy a birtokrendezés átalában két bíróságnak, u. m. arány megállapítására nézve az alispánnak; az úrbéri rendezést illetőleg pedig az uri törvényszéknek hatósága alá tartozott, stb. Mi pedig az arányositási pernek menetét illeti, az röviden ebből állott.— Folyamba tétetvén a per, az alispáni bíróság a felperes kértére bizonyos határnapot tűzött ki a hely színére, melyen először is az arányper költségeinek mikénti fedezése került szőnyegre s ha ennek módja fűlött a felek meg nem egyeztek, a királyi haszonvételek jövedelmei — mint a per költségeire legczélszerübben fordítandók , bírói zár alá vétettek. Ezután a határ megjáratván, a működő mérnök munkálatába bevezettetett s ennek megtörténtével a bíróság a connumeratióhoz fogott, mint a házhelyek összeírása neveztetett. Ezzel a helyszíni tárgyalás egyelőre befejeztetvén, maga a per folytattatott, t. i. szokott módon élőadattak a feleknek kívánságaik, észrevételeik s bizonyítékaik arra nézve, váljon a régi házhelyek száma, vagy a leszármazás, vagy a regálék jövedelmeibőli részesülés, vagy a közterhekbeni részvét aránya vétethetnek-e az arány kulcsául ? — Ezen vitatás befejeztetvén, e kérdésre nézve Ítélet hozatott, s mennyiben ezen módok egyike sem volt az ítélet szerint alkalmazható , kinek-kinek összes birtoka állapíttatott meg aránykulcsul, s a mérnök minden közbiztokos összes birtokának fölmérésére utasíttatott. Az arányper megállapítása után tárgyaltattak s megítéltettek a mellékes igények s kiváltatok, például, hogy szerződések , adásvevések, zálogok, osztálylevelek stb. értelmében egyik vagy másik közbirtokos tulajdonának kihasitásánál, az átalános kulcstól igy vagy ugy kell eltérni stb. — megtörtént a dülük osztályozása, s azután következett a végrehajtás. (Folyt, következik.) Legfelsőbb- törvényszéki döntvény. A z 1858. f e b r. 16-án s az 1859. j u 1. I8-á n kelt igazságügyi miniszteri rendele teleli ez (b i r. tla pl 858. 23. é s 1859. 130. sz.hoz) Jegyzői irományon vagy ahhoz, hason erejű okiraton alapuló igények, melyeknek összege valamint járása, az illető okmányon kívül esö ténykörülménytől függ, rendszerint fizetési meghagyás tárgyát nem képezhetik. B. Bálint mint a kiskorú V. árvák gyámja 1856. oct. 24. kelt szerződvénynyel 25,000 pftot ausztriai bankjegyekben 6 % kamatra, s három esztendőre oly kikötéssel kölcsönzött C. Jánosnak, miszerint a kölcsön összeg l^sonló nemű bankjegyekben fizettessék vissza; s ^Rnthogy a szerződési napon a bankjegyek folyama az „Qbservatore Triestino" szerint 7% volt jegyezve az árfolyam a tőkére s kamatra nézve olyképen fog a visszafizetéskor felszámitatni s kiegyenlítetni, hogy a kölcsönző a kölcsön által se kedvezményben ne részesüljön, se hátrányba ne essék. — Az okmány telekkönyvileg bejegyeztetett. C. János a kamatokat pontosan fizetni elmulasztván, s a tőke ezáltal lejártnak tekintendő lévén B. Bálint az 1859. jul. 18. s illetőleg 1858. febr. 16-án kelt min. rend. értelmében alperes ellen a tőke összegre, a hátralévő kamatra s a bankjegyek árfolyamára nézve, a mennyiben 7%-et meghalad, fizetési meghagyást kért. A fiumei cs. kir. mtszék 1859. oct. 7. kelt végzésével a fizetési meghagyást a tőkére, kamatra s perköltségekre nézve megadta, a folyam különbözetre nézve azonban felperest kérelmével, mint a mely a fenálló törvények szerint meg nem engedhető, elmozdította. Felperes ezen végzés által terhelve érezvén magát, azt felebbezé, mert nézete szerint az 1856. febr. 7. kelt császári rendelet (btl. 21. sz.) mely érezpénzbeni kötött kölcsonökről szól, ez esetre is alkalmazandó, minthogy az idézett császári rendelet 9. §-a kérelmét támogatja s mert alperesre kellett volna ezen meghagyás ellen netalán kifogását tenni