Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 25. szám - Sajtóproblémáink

Sajtóproblémáink (Levél a szerkesztőhöz) A legújabb kodifikációk teljes és maradéktalan jogot adtak a miniszterelnöknek arra, hogy hivatala útján tetszése szerint vágjon rendet a sajtótermékek között. Általában ma már csak hírből maradt meg az alkotmánybiztosítékunk, amit sajtószabadság néven tiszteltek őseink. Az ma már nincs. Kezdődött ez a folyamat akkor, amikor a háború kitörésével megszüntették az esküdtbíráskodást nálunk és ezzel a sajtó elleni perek is kivétettek ennek a kompetenciájából. A sajtótermékek betiltása ettől az időponttól kezdve a belügyminiszter hatáskörébe kerültek és ez ellen semmiféle fellebbviteli fórum nem szolgáltathat azóta védelmet. Ugylátszik azonban, hogy ez a belügyminiszteri fék és védelem nem volt elegendő, mert az utóbbi évek alatt kialakult hihetetlen antizsurnalizmus olyan erőt vett az egész magyar társadalmon, hogy szinte örömmel üdvözölték az úgynevezett sajtórevíziós felhatalmazási törvényt, amely törvény csak kerettörvény volt és amelynek alapján aztán a miniszterelnök rendeleteket bocsátott ki és elkezdette „tisztogatási munkálatait". Nem tudjuk és nem is érdekel bennünkel ennek a folyamatnak az a része, amit általában elvi álláspontnak szoktak nevezni, noha nem ártott volna egy irányt mutatni, mert így sok félreértést elkerülhettünk volna. Mi csak, amikor ebben a néhány sorban foglalkoznk ezzel a kérdéssel, nagy általánosságban igyekszünk reámutatni azokra a veszélyekre, amelyek keletkezhetnek az eddigi intézkedések alapján. Nem kutatjuk azt sem, hogy miért, honnan keletkezett ez a jelenlegi antizsurnalizmus, ez a nagy sajtóellenség nálunk, lehet, hogy abból, mert egyesek az eddig sajtószabadsággal visszaélve, túllépték azt a határt, amelyet szabad lett volna, tény az, hogy még Mikecz Ödön volt igazságügyminiszter állapította meg, hogy „igen nagy sajtóinflációval állunk szemben" és ezen kell segíteni. Nem vontuk kétségbe állításának helyességét, noha ez ellen ezer és egy érvet hozhattunk volna fel, így többek között azt is, hogy nincs a magyar életnek egyetlen olyan pontja sem, ahol nem állunk szemben inflációval, tehát többlettel. Többen vagyunk mi magyar lelkek is, mint voltunk — hála az Istennek! — de általában elmondhatjuk, hogy utóbbi évtizedünk legfontosabb jelensége az volt, hogy minden pályán sokan vagyunk. Sok az orvos, sok az ügyvéd, sok a hivatalnok, sok a kereskedő, sok a kisiparos és — amit legelőször kellett volna említenünk: sok a mezőgazdasági munkásság is. Sok, abban az értelemben, amit az infláció jelent. Szóval mindenből több van, mint volt, vagy mint ami könnyebb megélhetést nyújtana. Felmerült az az állítás is, hogy a sajtóban, amelyben ez az infláció előállott, sok a zsaroló és zúgsajtótermék. Igaz, ez meg volt, tagadhatatlan. Viszont nem lehet elmemii azon igazság mellett sem, hogy a zsarolásnak van egy nagyon fontos kritériuma: ok is kell hozzá, alap. Mégha csak egy hajszálnyi is, de kell. Vagyis kell olyan oknak lenni, amit kellemetlen szellőztetni. Még akkor is, ha az a „családi élet" szentségeit érinti. Mert például, kérdezzük illő tisztelettel, vájjon a családi életnek nem-e kell olyanak lenni, hogy az egész üvegfalak között játszódjék le, tiszta és becsületes, vagy olyannak, hogy az ötpecsét alatt őriztessék és nem-e való kipellengéreztetésre, ha ez a magánélet nem tisztességes? Nem tartjuk fontos közérdeknek azt, ha valamelyik gazdag vezérigazgatónak kellemetlen, ha egyik riportlap megírja erkölcstelen életmódját. Sőt ellenkezőleg, igen fontosnak tartjuk, érezzék magukon ezeknek a riport-zúglapoknak ellenőrzését, mert ha már ez sincs meg, akkor igazán minden gátlás nélkül űzhetik erkölcstelen életmódjukat. Meg aztán ne legyünk egy pillanatig sem kétségben affelől, hogy azok a kartelek, amelyek panaszkodtak állandóan, hogy rettenetes, mennyi lap van és mind pénzt kér tőlük, mertha nem adnak, akkor — mi lesz akkor? Megírják, de mit írnak? Mit írhatnak a zsaroló lapok a kartelekről? Hát van mit megírni? Ha van, akkor igazán meg kell írni, ha pedig nincs, akkor meg ne adjanak pénzt a sajtónak. Ez csak tiszta és világos? Vagy nem? Ne feledjük el ,hogy ezek a zsaroló álhirlapírók egyáltalán nem tévesztendők össze a sajtó tisztességes munkásaival, de mindezeken felül tartozunk az álhirlapíróknak azzal az objektív ténymegállapítással, hogy ó'A' nem voltak közönséges élősdiek, hanem csak azok az u. n. „asztaltársak" (kommenzatorok), akik — vagy, mert állati társadalomból vett jelzőről van szó — amik csak a hulladékokat élvezhetik, a morzsákat a nagy élősdiek asztalánál. Mert senki sem tagadhatja azt, hogy a megzsaroltak sokkalta nagyobb és hatalmasabb élősdiek voltak mindig, mint ezek a zúgsajtós álhirlapírók. Erről nemcsak vitatkozni nem lehet, de kár is volna. Miért nyújtsunk védelmet ezeknek a kart elve zéréknek, ezeknek a hatalmas és nagy élősdieknek?! Mindez azonban nemcsak arra a kis- és egészen jelentéktelen sajtótermékekre vonatkozhatik, amelyek semmiképen sem involválhatták a sajtóreformot. Tudjuk jól, hogy a sajtóreform eszméje elsősorban is politikai irányzat volt, s ennek szülőanyja a totalitásra törő akarat, mert az utóbbi években kialakult egy olyan antizsurnalizmus is, amely tisztán politikai volt és amely ellenszenv a kritika felé irányult. Türelmetlenség és elfogultság vezette ezt az irányzatot mindig más zászló alatt — min amilyen volt a keresztényi erkölcs! — és nem volt más célja, mint tönkretenni minden olyan sajtólehetőséget, amely a legkisebb kritikára is módot nyújt. Mindez a többirányú ellenszenv találkozott abban az egy óhajtásban, hogy le kell törni a sajtót és meg kell azt semmisíteni. Nagyon veszélyes irányzathoz érkeztünk el ezzel, mert itt az is történt az utóbbi hetekben, hogy munkahelyeket tettek tönkre, tehát nem alkalmazható rá az sem, hogy a keresztényi etika vé188