Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 25. szám - Diktatúrák előnyben

Új törvényhozóink Lélekemelő pillanat volt, amikor bevonultak a Házba az új törvényhozóink, a vissazcsatolt Felvidék képviselői. Gyönyörűen jelképezte ez a jelenet azt a valóságot, hogy ime, az elszakított magyar föld egy része visszatért az anyaországhoz. Eltüntettünk minden formai akadályt, nem kellett várni új választásokra, kerületi beosztásokra, a húszéves rabságban az elszakított magyar testvéreink által megválasztott követeknek helyük van a magyar Képviselőházban is. Ez így van rendjén. Most aztán bekapcsolódhatnak a magyar törvényhozás munkájába, lassan fel fog oldódni az a láthatatlan elválasztó határ is, ami ma még köztük és az anyaország képviselői között fennáll, hiszen nem csoda, olyan hirtelen történt az egész, tegnap még a prágai parlamentben, vagy a tartománygyűlésben harcoltak testvéreink érdekeiért, idegenekkel szemben állottak és ma már testvérek között ül nek. Ami pedig az eszmei részt illeti, az inár kissé nehezebben fog menni, ma még idegen, újszerű nekik a magyar parlament levegője, nem ismerhetik ki magukat az összes jelszavakban sem, talán nem ismerik teljes biztonsággal a pártprogrammokat sem, de ez csak idő kérdése. Egy bizonyos: annak ellenére, hogy ők is éppen olyan igaz és jó magyarok, mint az anyaországbeliek, mégis — mások. Ugy hisszük, hogy ez majd ki fogtűnni később, amikor megindul az igazi munka a magyar képviselőházban. Kíváncsian várjuk megnyilatkozásaikat a plénumban... Diktatúrák előnyben A külpolitikai front újabb izgalmak előtt áll és ezt a hirtelen előtérbe jutott olasz-francia ellentétek okozták. Ha ennek az 1938-as évnek ma mérleget akarunk csinálni a külpolitika terén, akkor kétségtelenül meg kell állapítanunk, hogy a Berlin-Róma-tengely győzött az egész vonalon. Nem volt a külpolitikának egyetlen olyan mozzanata sem, ahol ne győzött volna teljes fölénnyel akár a német, akár az olasz diplomácia. Tanúi lehettünk rövid hat hónap alatt, hogy a német tervszerű diplomáciai munka miként vitte előbbre a birodalom érdekeit, egyetlen jólirányzott nyomással miként omlasztotta össze az egész keleti frontot, anélkül, hogy csak egy lövést is megkockáztatott volna. A nyugati demokráciák lépésről-lépésre nyomultak vissza és vesztettek tért Európában. Ezen a földrészen ma Berlin és Róma irányítja teljes erővel a külpolitikát. Az angol-olasz megegyezés hozott talán bizonyos nyugiami helyzetet ideiglenesen, azonban nem lesz tartós, mert a most előtérbe került olasz-francia nézeteltérés tisztán mutatja, hogy bajok lesznek a Földközi-tenger körül. Bajok pedig olyképen, hogy Olaszország ki fogja terjeszteni uralmát azokra a zónákra, amelyek ma még angol érdekeltségek — egyelőre Tunisz és Korzika nevei hallatszanak — de sor fog kerülni a többiekre is. A nyugati demokráciák válság előtt állanak külpolitikai vonatkozásban és ez a nyomás, amit a Berlin-Róma-tengely gyakorol rájuk, kényszeríteni fogja őket arra, hogy engedjenek gyarmati álláspontjukból. Tisztán, világosan állhat mindenki előtt az az út, amit a két tengelyhatalom egymásközött megosztott munkával készít elő, amikor egész Európái két részre osztotta egymásközött, lenn északon és északkeleten Németország, délen, délkeleten és a Földközi-tenger kerületében pedig Olaszország. Ez a cétudatos előrehaladás — s itt nem lehet megállás, mert e kéi nagyhatalom e kor modern nagy két impedializmusa — feltartóztathatatlan. A kocka már eldőlt akkor, amikor az osztrák Anschluss megtörtént, folytatólagos lépés volt Moszkva előretolt állásának, Cseh-Szlovákiának az összeroppanása, a nyugati demokráciák kitértek az összecsapás elől, hagyták veszni szövetségüket, s így nincs többé megállás. Vagy az utolsó nagy háborút készítik elő ezek a biztos lépések — de vájjon melyik hatalom tudja felvenni a versenyt a tengelyhatalmak erejével?! — vagy pedig a teljes vérnélküli győzelmet a diktatúrák számára és közelednek a cél felé: a világ nyersanyagának 3Á része nem lehet kizárólag Anglia kezében. Mert itt most már nem világnézeti harcokról van szó, nem arról, hogy melyik kormányforma a helyes, az alkotmányos demokrácia, vagy a totalitásos, hanem arról, hogy a két tengelyhatalom közel százötvenmilliós néptömegének szüksége van a további boldoguláshoz nyersanyagra, tehát a békegazdálkodáshoz és nem a fegyverkezéshez. Nem üres frázis az a diktátorok részéről, hogy ők békél akarnak, de ez a béke csak úgy érhető el, ha másik nagyhatalom nem zárja ki őket és népmillióit akár presztizsérdekből, akár szűklátókörű üzleti érdekből a világ nyersanyagának egészséges és igazságos elosztásából. A Viktória-korabeli hatalmas angol fejlődés, a világ értékes földterületeinek akár hatalmi úton, akár ügyes kereskedői fogásokkal való megszerzése az angol koronának, most visszaüt. Most az angol világbirodalom halad a válság felé. Hiába hagyta veszni a kínai érdekeltségeit a távolkelet új nagyhatalmának, Japánnak a nyomása elől, hiába engedett itt Európában német terjeszkedést, ö tudja jól, hogy nem itt akar hódítani Németország, tudja jól, hogy a német kereskedelem és ipar követeli természetes jogait, ugyanazokat a jogokat, amelyeket az angolok immár közel egy század óta önmaguknak sajátítottak ki: a világpiacokat. Ezeket a világpiacokat nem lehet elzárni sokáig sem a német, sem az olasz kultúrátterjesztő iparától és kereskedelmétől. Angliának engedni kell, mert ha nem teszi, akkor kényszerítik reá. Mégpedig igen hamar. Ma még azt olvashatjuk, hogy Tunisz, hogy olasz-francia ellentét, de holnap már azt is olvashatjuk, hogy Gibraltár és Suez. S ebben a pillanatban fog Anglia igazán leülni az asztalhoz tárgyalni a valódi világbékéről. De akkor már őszintén. Addig csak páholyban érzi magát. Vagy már ők is ludják?... Egy évig hallgatni illik? Az alkotmányos élet, a magyar parlamentarizmus azt a szokást honosította meg, hogyha valamelyik miniszter távozott a bársonyszékből, akkor egy évig teljesen visszavonult a politikai élettől és semmiféle politikai megnyilatkozásban nem vett részt. Most ezt a szokást törte meg a mult hetekben három miniszterünk, akik azonnal kiválásuk után élesen szembefordultak volt miniszterelnökükkel a nagynyilvánosság előtt, sőt a plénumban is. Nem tudjuk az eredetét ennek a kialakult szokásnak, hogy a kivált miniszterek egy évig hallgatni szoktak, azon179