Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 21-22. szám - Háború vagy béke - Mi lesz a Felvidékkel?

Háború vagy béke Egyet már tudunk: ha Í914-ben ilyen óvatosak és meggondoltak lettek volna felelős politikusai és államfői Európának, akkor nem tört volna ki a világháború. Ha ennyire minden lehetőséget lemértek volna a veszély mérlegén, mint ahogyan ezt most teszik, ha ilyen erősen akarták volna a békét, mint most, akkor elkerülhettük volna azt a katasztrófát, ami egyébként törvényszerűen szülte a mostani — katasztrófa-veszélyt. Mert az van ismét a levegőben. Mikor még e sorokat írjuk, akkor béke van, de ki tudja, mire megjelenik, nem-e lesz már háború? Annak ellenére, hogy ma már hajszálon múlik a háború vagy béke sorsa. Nem sokkal erősebb valamin: az idegeken. Lám, ha a régi biológusok tudták volna, mi mindent bírnak el az egvszerű halandó ember idegei, akkor talán egészen más teóriák születtek volna meg a homo sapiensről és ezzel együtt más iskolák, más nevelések. De ma az ideanróbák idején mindenki csak azt kérdi, medig bírjuk? A zavar, a káosz teljes lett egyelőre Európán, ami világosan kitűnik a sajtóból. Hihetetlen, hogy mennyi ellentmondó, alaptalan, költött hír kel szárnyra először a kontinentális sajtóban, a nemzetköziben, innen átmeyg ízlés szerint válogatva az egyes nemzetek sajtójába, majd vé"ül teljesen ellenőrizhetetlen vágy- és rémhírekre bomlik a suttogok ajakán. A bellum kontra omnium teljessége dühöng e napokban a sajtóban és társadalmakban. Ki tudna minderről tiszta képet alkotni magának? Senki. Nagy kár, hogy a diplomácia teljesen titkosan működik ma is, nem adnak ki semmiről hivatalos, megcáfolhatatlan jelentéseket, különösen azokról a fontos tárgyalásokról, amelyek Hitler és Chamberlain között folytak le eddig Berchtesgedenben és Godesbergben. Mert ha erről és az ezt követő többi minisztertanácsokról kiadtak volna már őszinte jelentést, akkor jobban tudna tájékozódni az egész közvélemény. Szinte azt hinné az ember, hogy az államférfiak nem akarják elvenni a zsurnaliszták kenyerét és teljesen az ő szimatukra, találékonyságukra bízzák a dolgot, írjanak azt, amit akarnak, amit ki tudnak csiholni egy-egy elejtett sejtelmes nyilatkozatból, vagy autentikusnak látszó információból. Hogy Chamberlain környezetéhez tartozó egyik úriember ama nyilatkozatából, hogy többé nem kel át a kompon, menynyi minden következtetést lehet levonni, szinte elképesztő. Hát csak ennyire értékelik ma is még a világ diplomataái az emberek millióit, akik talán máról holnapra a harctéren lesznek, hogy nem tartják érdemesnek őszintén feltárni ma még a helyzetet? Ugylátszik majd utólag akarják ismét a különféle színű könyvekben beigazolni, hogy ki a bűnös? Ebből nem kérünk. Most szeretnénk világosan látni . . . Mi lesz a Felvidékkel? \^ Soha ilyen közel nem állottunk ahhoz, hogy a trianoni szégyenteljes békediktátum egyik legfájdalmasabb része, a Felvidék elszakítása, közel húszéves tűrt szenvedés után orvosoltassék. Egy pillanatig sem férhet kétség ahhoz, hogy Szent István ezeréves koronájának egyik legszebb gyöngye, a Felvidék, a mienk. Lehet ideig-óráig fizikai erővel lefeszíteni ezt a gyöngyöt ezeréves szuverénitásunkat jelképező arany koronáról, de vájjon felveheti-e a versenyt erőben, igazságban, jogban, kultúrában egy olyan mesterségesen, nem egész két évtizede fennálló, Potemkinállam, mint Csehszlovákia „önállósága" a mi ezeréves magyar királyi Szuverénitásunkkal?! Soha. Itt nemcsak nyelvi, fajközösségi jogokról van szó, hanem történelmiekről is, olyan történelemről, amelynél csak évszázadok tanúskodnak. Olyan magyar történelmi jogokról, amely jogok oly sokszor alkalmul és jogcímül szolgáltak másoknak is, hiszen amikor Lengyelországot felosztották, akkor a Habsburg uralkodó igényt tartott annak egyrészére azon a címen, mert ő Szent István koronáját is birlalja, márpedig a történelem folyamán az a rész Szent István koronájához tartozott, így kapott Ausztria részt annakidején Lengyelországból! Szent István koronájának a jogán. Hát akkor mit szóljunk mi a Felvidékről? Az az impozáns megmozdulás, ami pár nappal ezelőtt volt a Hősök-terén a revízió mellett, az nem mülelkesedés, megrendelt tüntetés volt, az egy kiszakadt, viharzó sóhajtás e nemzet kebléből, amely már oly rég nélkülözi a Felvidéket — és a többi elszakított részeket. Igen a többieket is, erről nem is szabad megfeledkezni. Mert ha pillanatnyilag udvariasságból vagy taktikából hallgatni kellett Erdélyről és a többiekről, magyar földekről, magyar véreinkről, az még nem jelenti azt, hogy Szent István koronája nem kö* vetéli a maga ezeréves jogait. S még valamiről beszélnünk kell őszintén, nyíltan, becsületesen: minden tiszteletünk és becsülésünk a nagy német nemzeté, annak felmérhetetlen érdemű Vezéréé, azonban a mi követelésünk rangban, súlyban, történelmi értékben sokkalta indokoltabb, mint a Harmadik Birodalomé, s elképzelhetetlen az, hogy amidőn sor kerül a német igények honorálására, hogy akkor mi kimaradhassunk. Ha el is hangzottak olyan kijelentések Chamberlain részéről, hogy a magyar és a többi igények egy „későbbi időpontban" kerülnek megvitatás és rendezés alá, ez nem lehet igaz és nem szabad, hogy igaz lehessen. Egy pillanatig sem tűrhető az, hogy a német igények kényszerű honorálása után kitegyük magyar testvéreinket a cseh bosszúálló üldözésnek, amely csak felfokozódna a németek lecsatolása után. Igaza van Hitlernek és Mussolininek, ezt a kérdést alapjában kell rendezni és le kell likvidálni azt a felépítést, amelyet a rövidlátás, a győzők gyűlölete hozott létre a világháború elvesztése után a békediktátumok segítségével és egy olyan agilis kis nép hangos cselszövő politikája folytán, amely nép soha nem volt a történelem folyamán önálló, igazi szuverén állam, hanem csak a legvirágzóbb korszakaiban is mint hűbéres fejedelemség, ideig-óráig. De nem csak ezért kell Csehszlovákiát likvidálni, 155