Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 15-18. szám - Tolna vármegye

Szongott Edvin alispán Tulna vármegye természeti adottságainál fova a Dunántúlnak egyik legszebb és leggazdagabb vármegyéje. Emberi településre alkalmas voltát már az őskori ember is korán felismerte és területén magas színvonalú kultúrát létesített. A vármegye területe ennek következtében az emberiség történelmének már kezdetben fontos tényezőjévé vált, régészeti leletei révén pedig ma az őskori történet megítélésében játszik előkelő szerepet. A felszínre kerülő sírmezők és régészeti leletek hiteles tanúbizonyságot tesznek arról a magasfokú kultúráról, amelynek birtokában az őskori ember kiterjedt telepeket tudott létesíteni e vármegye területén a természeti erőkkel szemben is. A lengyeli kő- és bronzkori leletek a tudományos világban messze földön is ismertté tették e vármegye nevét és az azóta is minduntalan felszínre kerülő újabb leletek eddig még meg nem oldott kérdéseknek vezetnek a tisztázásához. A történelemelőtti időkben itt lakozó népesség faji eredetéről nincsenek ismereteink. Az első ismert történeti nép a kelták voltak, aki itt állandó jellegű kultúrát teremtettek és fejlett közösségi életet éltek. Virágzó mezőgazdaságuk és állattenyésztésük, iparuk és kereskedelmük révén a déli müveit népek országaival állandó és egymásra kölcsönösen ható összeköttetést létesítettek. A kereszténység első éveiben a vármegye területét már a rómaiak birtokában találjuk, akik a kelták által meghonosított műveltséget tovább ápolták és fejlesztették. A rómaiak, mint mindenütt, e vármegye területén is fontos és jelentős állomásokat létesítettek világbirodalmuk és világkultúrájuk megerősítése és fenntartása céljából. A római birodalom bukásával meginduló népvándorlás azonban ennek az ősi kelta és római kultúrának csak az emlékeit hagyta meg a számunkra. Attila hadai e vármegye vidékén verték meg először a félelmes római légiókat és a népvándorlás véres küzdelmei a semmivel tették egyenlővé az elmúlt népek alkotásait. A népvándorlás lezajlása után, vagyis a hun, gót, gepida és avar népek, majd Nagy Károly frank uralma után honfoglaló őseink birtokába került e vármegye területe, hogy ezzel ismét egy állandó népi közösség életének váljon a részesévé. A honfoglaláskor Ete és Bojta vezérek szállották meg először e vármegye területét. Ete várának helye Decs község közelében ma is őrzi e foglalásnak emlékét. Szent István államrendszerében Tolna vármegye már mai nevén szerepel és területében azóta is alig változott valamit. Nevét Tolna városáról, az akkor legnépesebb lakott helyéről s egyben székhelyéről nyerte. Arpádházi királyaink életében is jelentős szerepet játszott e vármegye. 1. Béla Szekszárdon az 1061. évben apátságot alapított és itt is temették el. Szent László a bátai hegyen, II. Géza Bátaszéken (Cikádoron) alapítottak apátságot és példájukat számos megyei földesúrrá lett nemzetség követte. A XV. században már 13 vára, 21 városa és 540 lakott helysége volt. a vármegyének. Királyaink gyakran tartózkadtak itt és több ízben tartottak itten országgyűléseket. A fejlődésnek az 1541. évben bekövetkezett török hódoltság hosszú időre véget vetett. A török hódoltság következtében a vármegye egész területével a közismert sorsra jutott: anyagi és erkölcsi javaiban, népességében és gazdasági erejében majdnem teljesen megsemmisült. A török hódoltság megszűnte után megindult fejlődési folyamatot az osztrák uralmi rendszer és a kuruc-la'banc küzdelmek ismét kétségessé tették. A vármegye különösen az osztrák uralmi rendszer terhei és túlkapásai miatt az elnéptelenedés veszélyétől alig tudott megszabadulni. A török kiűzése után az újszerzeményi bizottság (neoacquistica comissio) mindössze két magyar családnak adta vissza ősi birtokait, míg a többit, új, többnyire idegen származású földesuraknak adta tulajdonul. De nemcsak a nagybirtokok jó része került így idegen kezekbe, hanem a telepítések megindításával a jobbágytelkek tekintélyes része is idegen fajú nép birtokállományába jutott. Ezzel a vármegye lakosságának egyöntetű fajisága megszűnt és csak a magyar faj újjáteremtő erejének köszönhető az, hogy ez az arány a mai napig sem változott meg a magyarság terhére. A vármegye a nemzeti mozgalmakban mindig tevékeny szerepet játszott. 11. Rákóczi Ferenc szabadságharcában Béri Balogh Ádám kardja révén vált nevezetessé, az 184849-iki szabaságharcban pedig Perczel Mór tábornok és Csapó Vilmos nemzetőri őrnagy híres ozorai diadala öregbítette hírnevét. A vármegye a belső reformok terén sem maradt el a kezdeményezéstől. Daróczy Ferenc alispán előterjesztése alapján az 1725. évben a vármegye kiadta az úrbéri viszonyok rendezése és állandósítása céljából az úrbériséget szabályozó rendeletét és ezzel első volt a vármegyék közül, amelyik az úrbéri szolgáltatásokat tételes rendelkezésekkel szabályozni óhajtotta. A jobbágyfelszabadítás terén Bezerédj István nemes példájával szintén megelőzte a többi vármegyét. Az 1848—49-iki szabadságharc leveretését követő abszolutizmus ellen szervezett nemzeti ellenállásban a vármegye tevékenyen részt vett, a kiegyezés utáni korszakokban pedig a nemzeti önállóságra és függetlenségre való törekvéseket hathatósan támogatta. A proletárdiktatúra idején a vármegye lakossága józanságot dicséretes módon megőrizte és az ellenforradalomban való részvételével a hazafias érzületének számos értékes tanújelét adta. A közélet terén az országot úgy a múltban, mint a jelenben több ízben ajándékozta meg országos nevű államférfiakkal és politikusokkal, gazdasági téren pedig magasfokú mezőgazdasági kultúrájú és állattenyésztése révén vezető szerepre emelkedett. 128