Törvényhozók lapja, 1938 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1938 / 13-14. szám - Elnémított magyar igazságok

Elnémított magyar igazságok Ilyen cím alatt jelent meg a könyvpiacon Petrichevich György ny. ezredes hatalmas közjogi és történelmi műve. Ezt a maga nemében úttörő és hézagpótló munkát lapunk hasábjain már röviden ismertettük, mert ennek alapján laikus is megállapíthatja az utolsó 400 év folyamán elkövetett közjogi hibákat s megtalálja az irányt arra az útra, amelyen azok a magyar törvényeknek megfelelőleg helyrehozhatók. Érdekes, hogy a szerző a katonai Mária Terézia Rend közjogi helyzetét kívánván tisztázni, ezirányú kutatásai közben hatolt be az évszázadokon át zavaros és megoldatlan, életbevágó, alapvető magyar alkotmányjogi kérdések zűrzavarába, melyekből a való és élő magyar igazságot kihámozza. Kitér az egész magyar alkotmány felölelő kérdések sorozatára és megdönti az eddig fennállott összes tévtanokat. Nem más művekből és okmányokból vett adatok szorgalmas összeállítása, hanem az adott történelmi és közjogi tényekből levont végkövetkeztetés helyessége adja meg a mű értékét. Tehát teremtő munka! A tárgyalt anya„ nem pusztán magyar, hanem nemzetközi vonatkozású és jelentőségű kérdés is, mert a felvetett közjogi problémák helyes megoldása képezi abszolút alapfeltételét a Dunamedencében ezer éve fennálló történelmi hivatásunk biztosításának az elkövetkező újabb ezer esztendőre. Ismerteti könyvében mértékadó szakférfiaink egymással éles ellentétben álló. meglepő megállapításait, alkotmányjogi vitáit a magyar államjogi elemi kérdéseiben. Felsőbb kívánságra Petrichevich ezredes a művében tárgyalt anyag kivonatát az ország nagyobb városaiban tartott előadásain ismertette. Tekintettel ezek nagy sikereire s a tárgyalt anyag fontosságára, alább ismertetjük a szerző előadásainak rövid tartalmát. „Tanulmányomnak jogi részletei, ezeknek új beállítása az ország sok helyén különböző körökben élénk vita tárgyát képezték. Érdekes például egyes szakemberek véleménye, mely szerint — ez csak egy példa a sok közül — a dinasztia annakidején világhatalmát nem magyar szuverén királyi, hanem osztrák főhercegi méltóságának köszönhette. Ezek az urak tisztán az osztrák ideológia mellett foglaltak állást. Ez mutatja, hogy a helytelen felfogás és elterjedt áligazságok milyen mélyen gyökereznek a köztudatban. Különösen zavaros és tisztázatlan nézetek uralkodtak Mária Terézia királynő trónralépésének idején fennállott államjogi viszonyokról is. Igen szükséges tehát ama államjogi viszonylatok minden félreértésért kizáró tisztázása, melyek a kettős monarchia fennállásának idején egyrészt a magyar szent korona országai s ezek szuverén királya, másrészt az egykori német örökös, hűbéres tartományok és országok, valamint a német-római birodalom között fennállottak. A német-cseh örökös tartományokat a „hűbéri patrimoniális jog" alapján kormányozták és nem állottak közös osztrák irányítás alatt, azok autonóm alkotmánnyal biró, 1775-ig még vámvonalakkal is elválasztott, egymástól teljesen független országegyedek voltak, melyek közt az összekötő kapocs egyedül azuralkodó személye volt. Amit a köztudat tévesen ,o,sztrák" kormányzásnak nevezett, az valójában, a gyakorlatban kizárólag egy „habsburgi udvari" kormányzás ténykedése volt, melyet természetszerűleg azért kelett életbeléptetni, hogy az uralkodónak tartományai fölötti dinasztikus, az egyes tartományoknak pedig egymásközött fennálló érdekei egységes vezetés és képviselet által minél jobban megvédhessenek. Egy tényleges Ausztria mint összállam egyáltalán nem létezett, aminek legmeggyőzőbb, minden kétséget kizáró bizonyítéka az 1804 augusztus 11-iki pátens szövege, valamint azok a jegyzékek, melyeket a császári cím felvételének alkalmából a bécsi udvar a külföldi, nevezetesen svéd, angol, német kormányok és Napóleon között váltott. Az osztrák császári cím felvételéről szóló királyi pátenst Magyarországnak 1804 augusztus 17-ikén hozták tudomására. Ebben az áll, hogy a rangemelés csak mint puszta cím szolgálja a magyar királyi ház fényét, államjogi szempontból a királynak Magyarországhoz és a többi országhoz való viszonya változatlan marad. Egyebekben pedig Magyarország alkotmányos jogállását és függetlenségét újra biztosítja. De a bécsi államférfiak, nevezetesen Metternich, a királyi pátenst semmibe véve, egy összbirodalom megalapítására törekedtek. Ez azonban nem sikerült. Csak 1866-ban, a königrátzi csata után f— prágai béke) foglaltattak össze a német-cseh örökös tartományok egy egységbe és pedig közjogilag a bécsi „birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok" néven, mely komplexum „Ausztriai császárság" címen szerepelt. Tehát egy „osztrák császárság" megalapításáról sem 1804-től 1806-ig, sem pedig 1867-ben de jure szó nem esett. A külföld, így például Anglia is 1804-ben elismerte a császári rangot és címet, de hozzátette, hogy e cím viselőjének nem adhatna más rangi elsőbbséget, mint amely a magyar és egyben cseh királyt (az utóbbi hűbéres királyság volt!) megilleti. Az új császári cím tehát a valóságban nem jelentett mást, mint a Habsburg-ház égisze alatt egy császári mezbe öltöztetett magyar királyi méltóságot. Franciaország. Svájc, Dánia, Norvégia, Svédország, továbbá a német birodalmi hercegek is elismerték a császári titulust, azonban csakis oly értelemben, mint amely rang az uralkodóházat magyar szuverén apostoli királyi minőségéből kifolyólag már 1526 óta megilleti. A svéd kormány előbb aggályoskodott és kijelentette, hogv ebben a kérdésben nem illetékes dönteni, hanem csak a német birodalmi országgyűlés, mivel a habsburgi német örökös tartományok a német birodalom keretébe tartoznak. Erre az ellenvetésre azonban gróf Lodron császári-királyi követ a wieni udvar megbízásából Stockholmban a következő magyarázatot adta: 93