Törvényhozók lapja, 1937 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1937 / 13-14. szám - Mezőgazdasági szociálpolitika

mondotta volna ö is azt, amit Ugocsa vármegye mondott 1527-ben, amikor I. Ferdinánd hívta meg a koronázásra: „Ugocsa non coronat!" Ez az önkormányzati elv, amely elvet lehet tételes jogszabályokkal szűkebb térre szorítani papírformában, de a szellemet eltörölni, megszorítani, semmiféle jogszabály nem képes. Azonban Szendy Károly gyors emelkedése már beleesik a főváros autonómiájának abba a korszakába, amelyről legutóbb állapította meg Egyed István professzor egyik tanulmányában, hogy az autonómia irányítása teljesen az adminisztráció kezébe csúszott át, vagyis a hivatalnoki kar irányítja és vezeti az autonómiát. Hiszen nem is olyan régen voltunk tanúi annak a szégyenteljes versenyfutásnak, ami az ú. n. „szanálás" jelszava alatt zajlott le annakidején, ahol egymást licitálták túl az adminisztráció vezetői a városházi jólértesültségek apportirozásában a belügyminisztérium részére. Hiába „megválasztott" tisztviselőik, felfelé mindannyian jófiúk. Nincs igazuk azoknak, akik valóban az önkormányzati elvet átérezve támadják a belügyminisztériumot és azt hangoztatják, hogy ideje már, hogy oda is bevonuljon a megértés a főváros ügyei iránt. Nekünk az a véleményünk ebben a kérdésben, hogy a belügyminisztérium szakemberei, akik végeredményben is állandó garnitúrája a minisztériumnak a szakszerűség szempontjából, csak nagyon kis mértékben vannak alávetve a változó kormányzatok intencióinak a képviselésével a főváros ügyeiben — hiszen ez az „intenció" sokszor nemi terjed tovább, mint egynéhány kormánykegyeltnek jó pozícióba való elhelyezése —, hanem igenis felügyeleti hatáskörükben szerzett tapasztalatok után nem nagy bizalommal viseltet az adminisztráció tevékenysége iránt, amely, amint tudjuk és láttuk sok esetben, nem az autonómiát jelenti. így aztán érthető, hogy egy költségvetés, amelyen hosszú hónapokon dolgoznak az autonómiánál, vitatkoznak, kapacitálnak, nagy nehezen tető alá hozzák, megszavazzák, akkor felkerül a belügybe és ott — épp az ellenkezőjét olvassák ki a számoszlopokból, mint a városatyák. És meg is változtatják. Mert a belügyminisztérium szakemberei azt látják, hogy ez nem az autonómia készítménye, hanem a különféle pártpolitikától meghajszolt adminisztráció. Nem a belügyminisztériumon múlik az, hogy az igazi önkormányzati szellem vegye át a főváros vezetésében az irányítást, sem pedig a törvényhatósági bizottság tagjain. Azonban addig, amíg három egymástól független és ellentétes érdek fut: mint a mindenkori kormányzat politikai érdeke, a polgármester pártpolitikai érdeke, valamint a főváros jpolgárságának az érdeke, addig ez az önkormányzati elv nem nyilatkozhatik meg azzal az erővel, amelyre szükség volna. Ha majd a polgármester érdeke politikamentesen, mindenen felülállva, teljesen összeolvad a polgárságéval, akkor el fog következni az a korszak, amikor egészséges kompromisszum köthető minden ellentétes kérdésben a főváros autonómiája és a kormányzatot képviselő belügyminisztérium között. Szendy Károly kétéves polgármesterségéből ezeket a tanulságokat tudjuk ma levonni, de nem csak mi, hanem a fővárosi közvélemény nagy része és így egész természetes, hogy válaszúton áll a jövőt illetően a polgárság. Nem szabad elfelejteni azt, hogy a főváros van hivatva irányt mutatni az önkormányzati elv fenntartására és megőrzésére az egész országban, miután úgy kulturális, mint anyagi felsőbbsége abba a helyzeti előnybe juttatja, hogy nincs reászorulva az állam támogatására. Mezőgazdasági szociálpolitika Ha valaki élő és tartalmas példát akar keresni arra vonatkozólag, hogy miként.lehet a szociálpolitikai irányzatot valóban helyes szociálpolitikai érzessél kitölteni, fel kel hívnunk figyelmét arra, ami az agrártársadalomban az utóbbi hónapokban, mint „komáromi norma" indult el hódító útjára és születtek meg a többi normák (mint „nádori", „érseki" stb.). Ez a mozgalom kétségtelenül élénk bizonyítéka annak is, hogy a mezőgazdasági vidéki kamarák miként tudnak szellemi működésükkel a keretükbe tartozó egyedekre olyan hatást gyakorolni, amelyek aztán a gyakorlatba átvitt kísérleti megvalósításokkal tényleg az agrártermelés vitális érdekeit mozdítják elő nemcsupán a termelési nivó emelésével, hanem az agrárius lakosság szociális helyzetének is a javításával. Azt elvitatni a mezőgazdasági vidéki kamarai szervezettől semmiképen sem lehet, hogy az agrárkulturális szellemi működésük jótékony hatással van tagjaira, az egyes járási mezőgazdasági bizottságok komoly munkát végeznek és teljes mértékben át vannak hatva hivatásuk fontosságától. Az utóbbi hónapokban figyelemmel kísértük a Felsődunántúli Mezőgazdasági Kamara működését és meg kell állapítanunk, hogy igen értékes munkát folytat, amiben igen nagy érdeme van Ormándy János igazgatónak és Mille Géza h. igazgatónak. Tanulmányozva a komárommegyei gesztesi járásban megszületett „komáromi normá"-t, elénk tárult az a tagadhatatlan tény is, hogy a birtokos osztály ugyancsak feladata magaslatán áll és eltekintve az agrártermelés súlyos, nagy gondot igénylő helyzetétől, küzdve az időjárás, az értékesítés és tőkehiány borzalmas akadályaival, nem szólva az ipari kapitalizmus jól megszervezett, óriási fölényéről, amelyhez végső fokon mégis az agrárius réteg adja meg úgy közvetett, mint közvetlen értékszolgáltatásával a gránit-alapot, kipréselt obulusaival a tőkefölényt, csak meghatva tudunk írni arról az ősi életerőről, amely ezt a birtokososztályt jellemzi. S amikor látjuk, hogy a létfentartás nehéz küzdelmei mellett a többségnél jelentkezik a szociális érzék is, akkor megtudjuk érteni azt, hogy miért érdemli meg ez a réteg a magyar fajfenntartás jelzőjét, miért nyugszik a nemzet épülete ezeken az alapokon. A „komáromi norma" Ivánkay Kálmán bana-i földbirtokos javaslata alapján született meg, amely javaslatot a gesztesi járási mezőgazdasági bizottság egyhangúlag magáévá tette. Kérdést intéztünk ebben az ügyben magához Ivánkay Kálmánhoz, aki elképzelését a következőkben közölte velünk: „A sokgyermekes gazdasági cselédek és munkások megsegélyezését következőkép gondolom. Elsősorban szükséges, hogy vidékenként, járásonként megállapítsák a minimális konvenciót, melyhez a harmadik 12 éven aluli gyermektől elkezdve családi pótlék adandó. (Én napi félliter tejet és évi 100 kg. rozsot javasoltam.) A vidékenkénti minimális konvenció azért állapítandó meg, mert majd minden faluban más a fizetés, könnyen megeshetne, hogy egyforma rendezéssel egyes vidékek roszszul járnának, mivel pedig a jelenlegi bérkülönbözetek a gazdasági viszonyok szerint alakultak ki (más üzem94