Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 5-6. szám - Ifjúság és közélet

be kell látni, hogy nincs más kiút abból az ölelő karokból, bármily csábítóan is igyekezzenek abba beleterelni, amit az utódállamok több-kevesebb szerencsével gazdasági téréin is igyekeznek kiépíteni. Azon a címen, amit úgy hívnak, hogy Duna-medence problémája, vagy Tardieu, vagy Barthou elképzelés. Mindegy. Olaszország, Németország, sőt Lengyelország nélkül sem tehetünk semmit, bármilyen csábító is legyen Hodzsa elképzelése. Igazolni fogja a magyar külpolitika eme „splendid isolation"-ét azok a ísikerek, amelyeket Olaszország tagadhatatlanul kezd realizálni az abesszin háborúban, eltekintve a helyi sikerektől, amelyekkel szemben korábban sem lehet kétség a páratlanul fejlett felkészülés miatt, de az ebből folyó kontinensi külpolitikai sikerek folytán is. Az a nagy hanggal beharangozott angol fegyverkezés megindítása is ezt az olasz külpolitikai sikert fémjelzi végeredményben és nem kétségtelen, hogy sikerülni fog Európa békéjét mégiscsak megőrizni, de nem a fegyverkezéssel, hanem a józan belátással és azzal az elismeréssel, hogy Olaszország jól végzi el gyarmatosító munkáját Afrikában, minden más érdek sérelme nélkül. Az a kis presztiziSi-törés, amit ez okozott az angol nagyhatalmi pozíción, csak az idők jele, mintahogy az idő a távolkeleten is le fog törni egy darabkát ebből a világhatalmi pozícióból, akarva nem akarva. A világhatalmak évszázados feltörésének és aztán fokozatos letűnésének már megvannak a természetes szabályai, a história több példát tud erre felmutatni, tagadhatatlanul mindegyike kultúrát hozott a világra, vagy tüntetett el elaggott világszemléleteket. Mussolini történelmet csinál, de nemcsak Olaszország történelmét, hanem Európáét is. A Habsburg-restauráció kérdése, amely bennünket közelről érinthet, ma még csak olyan biztosító szelepnek látszik arra az elképzelésre, hogy Németországot ez tudná csak megakadályozni abban, hogy beolvassza Ausztriát. Ez ma még olyan belügyi kérdés, amelybe úgy akarnak beavatkozni, mintha ez külügyi kérdés lenne. Ha máról-holnapra puccs-szerűen koronáznák meg Ottót Wienben, kérdés, hogy a kisantant casus bellinek tekintené-e ezt egyrészt, másrészt, valóban izolálná-e ez Ausztriát az Anschiuss-törekvések erősségétől. Utóvégre mindig más a kontempláció, az elképzelés, mint a valóság. A mi szerepünk változatlanul is csak a régi kell, hogy maradjon: várni és figyelni a fejleményeket és nem engedni eddigi álláspontunkból. Az esetleges osztrák restauráció nem jelentheti még a magyart is, sőt, akik tisztában vannak a magyar közjognak ezzel a vonatkozásaival, azok tudják, hogy nemcsak elméletileg, de defakto is már rég megszűntek azok a feltételek, amelyek alapjai voltak a personal-uniós osztrák-magyar monarchiának. A magyar szent korona nemcsak szimbólum, hanem az élő közjog is, az ezerév leszűrtsége, független teljesen az osztrák császári ház családi birtoklási jogától, amelyhez oly sokan igyekeznek ma visszatérni, megfeledkezve oly sok mindenről, ami magyar és történelem ... A szervezett társadalom mindig a maga pártján fogja találni a középszerűek tömegét, mert a szabályok, amelyeket alkotott — minő kevés bölcsességgel kormányoztatik a világ! — szándékosan jutalomban részesítik a középszerűséget Ez a többség mérlegének az erőssége az emberi társadalmon belü': természeti törvény is egyben. (Palante; Ifjúság és közélet Irta: Németh Imre Miként Széchenyi István annyiszor elkérdezte megrázó vallomásában: „Uram, méltó vagyok-e?!" — úgy kell nekünk is minden feladatunk vállalása előtt önmagunkba nézve megkérdezni: méltóak és készek vagyunk-e akár a legkisebb szolgálatra is, akár a legkisebb és legigénytelenebb feladat teljesítésére is, amit a magyar sors tőlünk vár. Széchenyinek ez a szinte tragikus életérzéséből, egy évszázadon keresztül is elevenen átcsapódó feszültsége talán az egyedüli erő, ami elgyengült nemzeti korpusunkat energiával tudja megtölteni és ezzel át tud bennünket segíteni történelmünk legsúlyosabb válságán. Ez a tragikus életérzés, ennek a tragikus életérzésnek hangulata tehet bennünket méltóvá arra, hogy Széchenyi szellemét idézzük és segítségül hívjuk minden problémánk vizsgálatához és megoldásához. Ez a tragikus életérzés jelenti a legmagasabbrendű felelősségérzésnek jelenvalóságát, jelenti nemcsak azt az alázatos, feladatra való méltóság vizsgálatának szinte kegyelmi készségét, de jelenti az emelkedett tárgyilagosságot is, ami elengedhetetlen feltétele a sors-problémák megoldási lehetőségének. Széchenyi eruptív érzelmi világa és lángeszének villódzó energiája mindig ennek a három — etikai, erkölcsi és intellektuális erőnek — a felelősségérzésnek, az önvizsgáló alázatnak és a legmagasabbrendű tárgyilagosságnak kontrollja alatt állott. Ha valamikor szükség volt arra, hogy a magyar életben ez a három adomány szállja meg a magyar közélet minden szereplőjét, mielőtt a pódiumra lép, mielőtt gondolkodni, tanácskozni kezd a magyar élet kérdéseiről, mielőtt tollat fog, vagy mielőtt cselekszik, akkor ma van erre szükség. Nem vizsgálom azt, hogy a magyar közélet minden felelős tényezőjét áthatja-e ma ennek a nemes, széchenyies emelkedettségnek szelleme, át tudják-e törni az önös érdek, vagy a kottéria-érdek szűk korlátait, amikor cselekszenek, én ezt most mind nem kutatom. Nem vizsgálom azt, hogy a magyar közélet minden felelős tényezőjét mindez áthatja-e, mindezt nem keresem, csak e néhány szóban szeretnék felemelkedni arra az előbb említett tragikus életérzés magaslatára és annak erkölcsi és szellemi komolyságával szeretnék beszélni a magyar ifjúság és a magyar közélet egymáshoz való viszonyáról. Előbb azonban tisztázzuk ezt a két fogalmat. Az „ifjúság", illetve a „nemzet ifjúságának" és a „közélet" fogalmát. Mi az „ifjúság" fogalma? Hántsuk le róla mindenekelőtt a fogalomra moszatozódott elemet, azt a harminc, negyven, sőt ötvenéves kategóriát, amelyik a korhamisítás évezredes trükkjét használva, az ifjúság jelszavának hangoztatásával próbál a maga számára pozíciót teremteni. A magyar ifjúság az elmúlt másfél évtized alatt elég keserű tapasztalatot szerezhetett ezekről az örökifjú ifjúsági vezérekről, akik harminc-harmincötéves fejjel a húszéves tömegeket ostoba heccekbe izgatták, hogy aztán a leszerelés judáspénzét — valamilyen stallumot elfogadhassanak. Ez a kategória semmiesetre sem az „ifjúság", éppen úgy nem, mint az a lassan-lassan őszülő állástalan diplomás-sereg, amely az előbb említett ifjúság-vezéri pakli-politikának igen jelentős mértékben áldozata, mert hiszen a gyárak, bankok, magánvállalatok kapui hosszú-hosszú éveken át főleg a retorzió jegyében maradtak zárva igen nagy részük előtt. Okosabb és józanabb magatartás esetében ezeknek a 51