Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 1-2. szám - Vass József a fogtechnikuskérdésről

képen ez az 52. §. összeütközésben van az ipartörvénnyel s igen könnyen megtörténhetik az, hogy akadnak majd bíróságok, amelyek az ipartörvényre való hivatkozással felmentő ítéletet fognak hozni ilyen esetben. Bélái Béla: ... Az orvosi rendtartásról szóló törvényjavas­lat speciális orvosi vonatkozásait az orvos-törvényhozó tagok kellően megvilágították. Ezek a hozzászólások azt mutatják, hogy ez a törvényjavaslat e tekintetben is kifogástalan. Szeret­nék ezzel kapcsolatban reflektálni azokra az egyre sűrűbben megnyilatkozó állásfoglalásokra, amelyek a fogtechnikusok kér­désével kapcsolatban a törvényjavaslat hibájául rójják fel ezt az intézkedést. Kétségtelen, hogy ez az intézkedés fájdalmas és anyagilag erősen érinti a fogtechnikusok táborát, azonban ugyanekkor méltóztassék arra gondolni, hogy 2400 diplomás fogorvos is működik s a fogorvosok hivatása elösorban az, hogy mindazt, amit a fogtechnikusok a szájban való működés­sel kapcsolatban kérnek és követelnek, azt orvosok végezzék. Befejezés Amiért ezt a kérdést ebben a külön számban tár­gyaltuk, annak oka elsősorban is az a meggyőződé­sünk, hogy az ilyen rendezetlen, szabályozatlan prob­léma nem lehet évtizedeken keresztül állandóan vissza­térő témája sem a társadalomnak, sem pedig a törvény­hozásnak. S amiként megvagyunk széntől győződve ar­ról, hogy ezt a kérdést hatalmi szóval rendezni nem lehet, s miként az orvoskamarai törvénybe jelvett 52-ik §. csak jelkavarta az utóbbi évtizedben tolerált felemás helyzetei, úgy egész bizonyosan ennek a paragrafus­nak a végrehajtása esetén olyan szimptomák jognak je­lentkezni, amelyek semmikép sem szolgálhatják a kon­szolidáció ügyét. Ezért józan ész azt diktálja, hogy le kell ülni a fehér asztalhoz és félretéve minden egyoldalú társa­dalmi, vagy vélt tudósi felfogást, ezt a kérdést feltét­lenül nyugvópontra kell juttatni, mert — hivatkozva a már idézett professzor-fogorvos 35 év előtti preciz meg­határozására — „ha egy abusus évezredeken keresztül vonul a történelmen, akkor nem a változó egyé­nekben szabad keresnünk az okokat, hanem magából a dolog lényegéből kell azt kimagyaráznunk" — egész bi­zonyos, hogy ebben a problémában sem a változó egyé­nekben van a hiba, hanem a dolgok lényegében. Miután áttanulmányoztuk ennek a kérdés-komple­xumnak az egész lényegét, szétboncoltuk, csoportosí­tottuk az életnek legjobban megfelelő magyarázatok szerint, azt a következtetést vontuk le belőle, hogy ez nem maradhat törvényes szabályozás nélkül, valamint ennek törvényes szabályozása csakis a szerzett jogok tiszteletben tartása lehet, mindenkor azzal a megszorí­tással, amely megszorítást — pl. az esetben — a köz­egészségügyi szabályok írnak elő, vagyis megfelelő képzettség tanúságtétele után. Errevonatkozólag az utódállamok hasonló szabályozásai szolgálhatnak a legtermészetesebb például. Hiszen nagy egészében pl. a magánjog még a régi politikai határokon belül osztatlan és egységes jogterületet alkot, ne bontsuk meg ezt a lát­hatatlan szellemi kapcsolatot, semmiféle jogi szabályo­zással, mert amiként egykor ugyancsak a darabokra szaggatott országrészekben a Tripartitum a „populus Vérbőczianus"-t összefogta, úgy igen helyes volna, ha egy jogi szabályozás, amely végeredményben is fontos tényezője a lelki és gondolkozásbeli egységnek, hatá­rokon innen és határokon túl, sem bontaná meg el­szakított véreinkkel ezt a láthatatlan lelki kapcsolatot. Mert ezeket az összekötő szálakat nem elszakítani, ha­nem erősíteni kell még a jogi szabályozások területein belül is. Teljesen lehetetlen ma már az 191 l-es szabályozás­ról beszélni, arra építeni, azt erősíteni büntetőszankciók­kal. Mert attól eltekintve, hogy ez a rendelkezés nem volt törvényes szabályozás, hanem csak egy átmeneti megoldási kísérlet, az akkori ismeretek és szükségletek szerint, ma — huszonöt év után erről beszélni, erre hi­vatkozni anakronizmus. Miként anakronizmusnak tart­juk ma már perbeszállni azért, ha valaki 1911-ben száz­ezer koronát helyezett el bankban és ma jelentkeznék érte, tehát közbén mégis csak történt valamelyes válto­zás, jogi abszurditásnak tartjuk az 191 l-es belügymi­niszteri rendeletnek egy 1936. évi törvénnyel való szank­cionálását. Az igazságnak helyet kell engedni mindenben és mindenek felett, mert: „justitia regnorum fundamen­tum!" ... Amikor a belügyminiszter úr az orvoskamarai törvényjavaslat letárgyalása után a képviselőházban reflektált az összes elhangzott felszólalásokra és a fogtechnikus kérdésben elhárított magától minden engedékenységet, mondván, hogy „a magasabb képzettség mellé áll" — akkor arról tett tanúbizony­ságot, hogy ebben a kérdésben őt nem jól informál­ták. Sajnálattal kell leszögeznünk azt a nem vitat­ható tényt, hogy a mai magyar orvsoképzés a fogá­szatban nem jelentheti a magasabb képzettséget. Mert az a hathónapos stomatológiai kurzus, ame­lyeit minden kötelező vizsga letétele nélkül végeznek el az orvosaink, hogy mint fogorvosok, szakorvosok működhessenek, egyáltalán nem jelenti a fogtechni­kusokkal szemben a magasabb képzettséget, sőt ellenkezőleg. Még az általános orvostudományi dip­loma sem elegendő, sőt még ez a hathónapos kurzus sem a fogászatban a magasabb képzettséghez. Ha a belügyminiszter úr a valóban magasabb képzettség mellé akar állani, akkor haladéktalanul lépjen érintkezésbe a kultuszminiszter úrral és állít­sák fel az osztrák mintára nálunk is a négy sze­meszterből álló külön fogorvosképző egyetemi tan­széket, kötelező szigorlatokkal és vizsgákkal. Egy­ben honosítsák meg német és amerikai mintára a fo­gászok, „dentisták" rendjét nálunk is. Mert csak ez a két formának az életbeléptetése fedi azt, amit a „magasabb képzettség" jelent a fogászatban, csakis e kettőnek a meghonosítása fejlesztheti nálunk is oly magas fokra a fogászati kultúrát, mint külföldön és egyben csakis ez szolgálhatja az igazi közegészség­ügyet. Sajnálatos körülmény, hogy a belügyminiszter úr, aki valóban eddigi működése alatt is sok tanújelét adta, hogy szívén viseli a közegészségügy és a szo­ciálpolitika nehéz problémáit, ebben a kérdésben minden kritika nélkül magáévá tette olyan faktorok elvi álláspontját, akik ebben a kérdésben csak el­fogultak lehetnek. Amíg kizárólag a mai elv érvé­nyesül hivatalos helyeken is, addig nyugvópontra nem kerülhet ez a kérdés. Pedig már ideje lenne, hi­szen közel hatvan éve, hogy folyik ez az áldatlan harc... 32

Next

/
Oldalképek
Tartalom