Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 11-12. szám - A biztosítás újjászervezéséről

nek értékösszegét és azon felül még alaptőkéjének összegét is kimerítette. Nem való tehát az, mintha a papírpengőnek valutáris értékállandóságát az 1925. évi törvény szerinti 100 filléres alapon megvédelmezte volna, mert ezt a törvényes és valutáris érték alapot elhagyta. Belföldön szédületesen felemelkedett, külföldön pedig hanyatthomlok lezuhant. Egyébként az export valuták kényszer beszolgáltatásának és a felárpolitikának állandó folyamata a papírpengő külföldi vigasztalan diszparitását bizonyítja. A MNB rt. 1934. évi számadásával és főtanácsi jelentésével igazolt abból a tényből, hogy valuta adósságának összege az 1934 december 31-én kimutatott „arany" fedezetkészletnek értékét és még a 30 millió aranykorona alaptőkét is kimerítette, — azt a következtetést vontam le, hogy a MNB rt. papírpengője egyáltalán nem aranypénzt helyettesítő ofrgalmi eszköz, hanem egyszerűen hiteljegy. És mint hiteljegy, a kényszeren felül csak azért forgalomképes, mert az állami és a többi közületi pénztárak köztartozásoknak teljesítéseként levonás nélkül, teljes névértékben 'elfogadják. Egyesegyedül a köztartozások teljesíthetésének a ténye szülte és tartja fenn a társadalomnak azt a mámoros illúzióját, azt az aranyos pókhálóval bevont képzeletet, azt az öncsalásba ringató hitet, Teleszky János szerint azt a ,fikciót", hogy a papírpengő valóban aranypénzt helyettesítő forgalmi eszköz. És most maradjunk ennél a ténynél. Kérdezem: hogyha közpénztáraink a papírpénzt köztartozás teljesítéseként levonás nélkül teljes névértékben elfogadják, akkor egyátalán van-e a legcsekélyebb fontossága annak, hogy van-e ennek a papírpénznek aranyfedezete? Erre a kérdésre csak a jegybanktudomány oríhodoxiája és csak azok válaszolhatnak igenlően, akik a „régen kipróbált rendszert"-től szabadulni, akik a „régen kitaposott utakról" letérni képtelenek. Már pedig az a régen kipróbált rendszer meghalt. Európának legtöbb nemzete, a távol Japán, az USA állam, a Délafrikai Unió már el is temették. De mi, a trianoni átokkal aranybányáinktól megfosztott magyar nemzet, még mindig ennek az oszlásnak indult halottrendszernek teteme mellett virrasztunk. Pedig hát a történeti Magyarországon hangzott el legelőször az a szózat, mely a papírpénz forgalomképességének valódi indokát, — az a szózat, mely a csereeszköznek valutáris mibenlétét elsősorban nekünk, üldözött magyaroknak — és rajtunk keresztül az egész világ számara világrészeket megmozgató lángelmék klasszikus világosságával és prófétai előrelátásával jelölte meg. Menjünk vissza nem is nagyon messze: 1848 aug. 23-ra. Ekkor tárgyalta az országgyűlés a „Haza Megmentése" céljára papírpénz kibocsáthatása iránti törvényjavaslatot. A többször viharossá fajult tárgyalás közben a sohasem hivatásos jegybanktudós: Kossuth Lajos többször felszólalt és a tervezett papírpénznek hitel és forgalomképességéről a következőket mondotta: „a papírpénznek értéke, vagyis inkább forgalmi elfogadása függ azon hiteltől, mellyel a közvéleményben találkozik. Ezen hitel pedig függ azon garanciától, mellyel annak értéke a törvényhozás által biztosíttatik." Annak kimondását kérte tehát, „hogy ezen kamatlan pénzjegynek teljes névszerinti értékét a közállomány minden mostani és jövendő közjövedelmeivel biztosítja, hogy ezek minden országos és közpénztárakban teljes névértékű ezüstpénz helyett elfogadtassanak." Jól jegyezzük meg, hogy ezek a nem arannyal, nun ezüsttel, hanem a közállománynak minden mostani és jövőbeli közjövedelmeiben fedezett papírpénzek minden országos és közpénztárakban teljes névszerinti értékű ezüstpénz helyett elfogadtatnak. Ebben a valóban klasszikus pénzügyi elméletben található a nemzet felelőssége: az eszményi tőke mint a papírpénznek mindenkori valóságos fedezete. És ott található a forgalomnak, a hitelképességnek gyakorlati biztosítéka: a közpénztárak által köztartozásként teljes névértékben elfogadás. A törvényjavaslat tárgyalása közben felhozott valutáris aggodalmakkal szemben Kossuth Lajos, a vita hevében, csak úgy rögtönözve, következő kijelentéssel jelölte meg minden nemzet számára a jövőnek valutáját: „Én azt gondolom, hogy el kell az időnek következnie, mikor a csereeszköz nem nehéz forgású és nehéz vitelü ércpénzben, hanem oly biztosítékokban fog állani, melyek szinte annyit, vagy többet nyomjanak." Az 1924. évi nemzetgyűlésen nem akadt 'egyetlen ember, aki Kossuthnak idézett próféciájára hivatkozott volna. Ahelyett, hogy az általa megjelölt egyetlen és biztos és rendelkezésünkre is állott alapra, a fikciónak, az öncsalásnak teljes mellőzésével a nemzeti felelősségre, az eszményi tőkére, a nemzeti adottságra építettük volna fel pénzügyi rendszerünket: a jegybanktudósok és a bankvezérek „tudománya" által elmámorosítva, elfogadtuk a „nincsent"! Rátértünk az aranyfedezetü rendszernek az Angol Bank megalapítása (1694) óta kitaposott útjára. Csak ebben a rendszerben pusztulhat el infláció és egyéb nemzetközi ok miatt is, a jelképes vagyon. Benne a biztosítási szerződés alapján képződött tőkevagyon. Hogyha tehát a biztosítási ügylet második gazdasági követelményének: a biztosító részéről azonos valutában teljesítéshez ragaszkodunk, akkor pénzügyi rendszerünket Kossuth Lajos próféciájának értelmében kell átalakítanunk. Mert ebben a rendszerben a papírpénznek valutáris értéke mindig a változatlan abszolút ,egy" és annak a sokszorosa. Jól tudom, hogy a legszakszerűbb, a még oly tárgyilagos és a bármily alapos kritika egymagában egyetlen babalépéssel sem viszi előbbre a dolgok fejlődését. A lekritizálás gyakorlatilag akkor lehet értékes, hogyha azonnal előáll a jobbnak tervezetével. Ezt tettem, amidőn a Phönix válságnak ötletéből biztosító szervezetünket és vele pénzügyi rendszerünket bírálat alá vettem és a pénzügyi reformellenes terorral szemben a Törvényhozók Lapjának magaslatán lépek reformtervezetemmel a nyilvánosság elé. A hóbort, a fantasztikum, a demagógia stb. jelzőknek nyilai nem engem, nem is a többi reformereket, hanem Kossuth Lajosnak szent emlékét, azt az óriási szellemi kincshalmazt találják amire — úgy látszik — ennek a korszaknak nemzedéke érdemtelennek bizonyította magát. * 113