Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 11-12. szám - Frázisok

sokkalta súlyosabb feladatot hárít minden kormányra és csak arra jó, hogy óriási szellemi munkával mindjobban aláássák a természetes nemzetközi forgalom lehetőségeit és ezzel együtt belső gazdasági életünket is. Minthogy ilyeténképen minden ország tervgazdasága csak függvény, amely közvetlenül vagy közvetve a világ minden másik országának tervgazdasági kiegészítésére szorul, még átmenetileg is csak az volna kielégítő tervgazdaság, — ha ilyen egyáltalán elképzelhető, — ha nemcsak az egyes országokra, egyes világrészekre, hanem minden ország jogos életérdekeinek teljes tiszteletbentartásával és méltánylásával, egyetértően az egész világra nézve kiterjesztetvén, az mindenki részéről el is fogadtatnék. Erre a munkára pedig azt hiszem, még Wotan, a germánoknak újból annyira divatba jött istene 'sem volna képes. A frázisoknak ebben a nagy tömkelegében, amelyeket a második osztályba kell soroznom, érdemes volna tallózni. A liberalizmust ezek a frázisok beszédekben és írásokban igyekszenek elméletileg eltemetni ugyanakkor, amikor a liberalizmus munkájának eredményeit tetteikkel gyakorlatilag teszik tönkre. Érdemes volna beszélni a Népszövetség frázisáról és a frázisoknak arról az irtózatos dzsungeljáról, amelvekböl a nemzetközi politika mai káosza származót.. Érdemes volna elővenni néhányat a harmadik osztályba sorozandó frázisok közül is, azök közül, amelyeknek igazságmagva teljesen hiányzik és amelyek egy alapvető hazugság kiépítésével használtatnak ki többnyire alantas politikai célokra. Ilyen elsősorban a faj frázisa, amely nagyjában nem létező fajok és a nem létező faiokhoz hozzáköltött faji tulajdonságok fikciójával politikai és gazdasági célok elérését keresik. De légiója akad a politikai életben e harmadik osztályunkba sorolt frázisoknak, amelyek külön megvilágítást igényelnek. Ezzel az elmefuttatással csak annak az elérésére törekedtem, hogy distingváljak a jóhiszemű és rosszhiszemű frázisok között és hogy megállapítsam álláspontomat a három veszedelmes frázissal: a Führer princípiumának, az egyén eltiprásának és az egyéni gazdasági öncélúság negációjának frázisával 'szemben. És értsük meg, hogy nemcsak elmélkedési értelme van az ember jogaiért, a humanizmus folyton elhomályosuló gondolatáért való verekedésnek, hanem igenis a belső politikai és gazdasági életen is túlmenő a jelentősége. Az egész emberi kultúrának és az emberi civilázációnak teljes pusztulását jelentené egy újabb világháború. Ennek a világháborúnak a szempontjából pedig azok a frázisok, amelyek ellen harcolunk, egv végzetes circulus viciosust képeznek. Minél erősebben fejlődik ki a führeri gondolat, annál nagyobb az egyéni iniciativának, az egyéni jognak az elnyomása. Az etatizmus megerősödése, viszont és ezzel egvütt az autárkia gondolatának fokozása mind erősebben kifejleszti a nemzet önmagára való utaltságának érzését és ellenséges indulatát más nemzetekkel szemben. Növeli tehát a háború lehetőségét. A háborúhoz való közelebbjutás újabb indoka a gazdasági szabadság visszaszorításának, az emberi és egvóni lét korlátozásának és az általános humanisztikus gondolat elsorvadásának. Ha tehát egy megkótyagosodott világgal szemben az embernek, az egyénnek és a humanizmusnak a jogait védjük, egyben ezeken keresztül védjük a kultúrát, a civilizációt, Európa megmaradását egy napról-napra fenyegetőbbé váló új világháborúval szemben. Fel kell vetni azt a kérdést: mit akar az antizsurnalizmus, legyen-e eredménye, vagy — még inkább — lehet-e eredménye? Az intellektuelek antizsurnalizmusa csak egy szomorú elfordulás. Itt a sajtószabadságának a szükségessége sokkal inkább apriorisztikus meggyőződés, semhogy a sajtó szabadosságai egy fanyar kiábrándulásnál egyebet eredményezhetnének. A nagybirtok antizsurnalizmusa (és a tökfii kőké) azonban nem merül ki a rezignációban. Itt nagyon is hangos a konzekvenciáknak levonása, innen gyakran felharsog hősiesen és hangosan az a kiáltás, hogy cenzúra kell. Tehát cenzúra. Ne legyünk elfogultak és valljuk be, hogy a cenzúra szükségességét mindnyájan éreztük már néha. A papír igazán túlságosan türelmes és a rotációs gép néha igazán förtelmes dolgokat okád ki magából. A cenzúra óhajtásával azonban úgy vagyunk, mint az abszolutizmussal. Egy bölcs, felvilágosodott, demokratikus, népszerető abszolutizmus nagyon kívánatos néha, mikor a parlamentek nagyon is undorítóak. De amint nincs állandó, okos, bölcs, jó abszolutizmus, éppen úgy nincs állandó, okos, bölcs, jó cenzúra. Intézménnyé egyik sem lehet. Amennyivel biztosabb, jobb, megnyugtatóbb, haladottabb és a haladást jobban szolgáló berendezkedés a parlament az abszolutizmusnál, annyival jobb a sajtó szabadsága a cenzúránál. A parlamentekkel majd csak kiverekedjük magunkat valahogyan egy igazságosabb, szebb társadalmi rendhez. A szabad sajtóval majd csak kiverekedjük magunkat az izlés fejlődéséhez, a tudás terjedéséhez, a kultúra emelkedéséhez. És végül — ezen kellett volna kezdeni — a cenzúrát nem is lehet megcsinálni. A forradalom előtti Párizsban még egész erejében megvolt az abszolutizmus még >zázezei szuronyra támaszkodott, még állottak a negyven láb magas bitók — amelyekről Carlyle beszél — amelyekre a jajgatókat felakasztották és Párizs csak úgy rajzott már a hangos, vakmerő, királyócsárló, arisztokrata vért követelő, tekintélyromboló röpiratoktól és újságoktól. Az abszolutizmus tehetetlen volt velük szemben ... És tíz év múlva, mikor törvénybe voltak iktatva az ember és a polgár jogai, miután a konvent segítséget kínált minden felszabadulni óhajtó népnek, miután Franciaország megküzdötte a világ legfelségesebb szabadságharcát, Napóleon egy rendelettel, egy kézmozdulattal megszüntette, szétmorzsolta az összes lapokat. A vérveszteségtől remegő, kifáradt, céljait félig elért, papi és grófi birtokokon osztozkodó, polgárivá átalakult, pihenni vágyó Franciaországnak nem kellett már a szabad sajtó. Nem volt rá szüksége. A sajtó virágzásának, a sajtó szabadságának nem voltak meg az anyagi feltételei. Jöhetett a cenzúra. Amíg a sajtó szabadságára szükség van, addig a sajtó szabadságát érinteni nem lehet. (Bíró Lajos: A sajtó lélektana, 1908.) 111