Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 11-12. szám - Frázisok

szemben. A szelekció kérdésében már tapasztalati alapon is nem ezerszer alkalmasabb-e a demokrácia a legkiválóbb vezetők kimunkálására, mint egy akármilyen eszközökkel és akármilyen módon létrejött diktatúra? Egy Pitt, egy Fox, egy Gladstone, egy Disraeli, egy Clémenceau, egy Poincaré nem tökéletesebb vezetői és irányítói voltak-e országaiknak kritikus és nehéz időkben, mint Primo de Riverától kezdve az összes diktátorok, akiket szerencsénk volt az utóbbi időkben az országvezetés terén megismerhetni? Hogy egy kormányzóképes politikai és hivatali elité kialakítása és felhasználása szempontjából mit jelent a diktatórikus párturalmi rendszer, azt Szekfü Gyula a Magyar Szemle 4. számában megjelent „Politikai érzékünk társadalmi alapjairól" című cikkében világosan és nagy határozottsággal állapította meg: „Amit a pártabszolutizmus politikai és hivatali pályáiról hallunk különböző országokból, az mindegyre eszünkbe juttatja Metternich cs Sedlnitzky, meg a Bachkorszak „szelekcióját", amikor szinte írástudatlan csehek és morvák jutottak vezető állásokhoz, mert „gutgesinnt" voltuk az abszolutisztikus vezetőkörök előtt minden kétségen kívüli volt. A pártabszolutizmus szelekciója közelebbről megnézve, semmiben sem különbözik az osztrák császári abszolutizmusétól: mindkettőnél a megbízhatóság, legalább is ennek elhitető mimelése ésa vezető akaratnak való tökéletes alárendelése volt a döntő válogatási elv; a különbség legfeljebb az, hogy míg Metternich korában az előhaladás megállapodott bürokratikus formaságokhoz volt kötve, addig a mai pártabszolutizmusok és diktatúrák a megbízható és megjutalmazandó egyéneket a társadalmi és szellemi lét legalsóbb fokairól lendíthetik fel olyan helyekre, ahoJ az a nemzet legnagyobb javaival is rendelkezhetik." A diktatúra természetrajzához tartozik különben, hogy saját céljai szempontjából olyan akciókra kényszerül, amelyek nem az ország, hanem kizárólag a diktatúra érdekében állanak. Hozzátartozik, hogy ritkán épül ki belső zavarok nélkül és úgyszólván kizárólag súlyos belső zavarokban bukik el. A kritika, a szabad vélemény, a nyilvánosság ellenőrzésének elnyomásával elzárja a szelepeket és kirobbanásokhoz kell, hogy vezessen. Ezzel szemben a parlamentarizmusnak megvannak a biztonsági szelepei, benne minden hibája dacára megvan az az elvitathatatlan előny, hogy a törvényhozó testület szűrőjén keresztül szétágazó és különböző egymással szembenálló érdekek és osztályküzdelmek tendenciáinak resultánsa érvényesül. A diktatúra egészen újszerű megjelenési formája a párturalmi rendszer, amely a Führer-principiumban csúcsosodik ki. A diktatórikus párturalom a maga tiszta álképlet. A rendszere által eltemetett alkotmányosság mezét ölti fel a párt elnevezés kihangsúlyozásával. Már a párt szó fogalmában van megadva az, hogy párt csak ott lehet, ahol egy másik vagy több másik párt feltételei is megvannak adva. Fogalmilag nem létezhetik egy párt és ez az elnevezés a frázis elemzés szempontjából a legflagránsabb hamisítás jellegével bír. Egyik kedvenc argumentuma a demokrácia ellenes frontnak az, hogy a parlamentarizmus tekintélyrombolásával és korrupciójával szemben kell új diktatúrákat kiépíteni. Ami a tekintélyrombolást illeti, valóban tekintély-e az, amely csak addig tud megmaradni, amíg a kritikának, az ellenőrzésnek, de általában a közvélemény megnyilatkozásának minden szava elnyomatik? Ez a technikai védelem a „tekintély" érdekében nem ér semmit, mert sokkal súlyosabbá teszj azt a „tekintélyrombolást", amely — ha erre ok van — nem naggyüléseken és a sajtóban, hanem elzárt szobák falai közt és suttogó baritonok megnyilatkozásaiban, mint a szú rágja el az áltekintély rothadó fáját. Ami pedig a korrupciót illeti , az emberi természet ugyanaz marad egy demokratikus és egy diktatórikus államvezetés mellett. Sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem képzelhető garancia arranézve, hogy a változatlan emberi gyöngeségek a hatalom ellenőrizhetetlen diktatórikus rendszerében az elburkolások, elhallgatások, eltussolások korlátlan lehetősége mellett miért termeljenek ki angyalokat, vagy Antal István államtitkár úr legutóbbi kifejezése szerint homo divinusokat a demokrácia ördögeivel szemben. Az egyén kiélési lehetőségeit elrabolja a Führerprincipium a nemzetnek úgyszólván minden alanyától, de sok milliószor megnagyobbított hatalmi kiélési lehetőséget biztosít egy embernek és azoknak, akiket maga mellé enged. Egy, esetleg 10—12 valódi ember és xmillió gépember, vagy ha jobban tetszik x-millió dacos téglahordó: ez a Führer princípium alapgondolata. Egy, esetleg 10—12 ember, aki csak parancsol és uralkodik. Hol van ez emberi kultúra fejlődésének logikája akkor, amikor néhány embert a homályba vesző régi világ satrapáinak, az egyiptomi fáraóknak, talán a magukat isteni rangra tett Claudusoknak, Caliguláknak, Néróknak piedesztáljára emel ugyanakkor, amikor mindenki mást eltemet a szürkeség reménytelenségében? Ügy ahogy minden ipari termelésnek melléktermékei vannak, úgy melléktermékei vannak annak a mentalitásnak is, amelyek egyes országokban a Führer princípiumhoz vezettek és másutt ennek az elindulásnak első csiráit mutatják fel. Az első ezek között a nemzeti öncélúságnak minden mértékét meghaladó kihangsúlyolyozása az egyéni öncélúsággal szemben. Kétségtelen, hogy az utolsó évtizedek fejlődése az európai politikában az állandóan erősödő nemzeti eszme jegyében folyt le. Az a gondolat azonban, hogy az egyén minden érdekével, minden céljával, minden törekvésével, minden alkotási lehetőségével lényegében megszűnjék létezni, csak személytelen hordozója legyen a nemzeti gondolatnak, túlságosan szovjetízű és japán színezetű ahhoz, hogy az évszázados európai kutlúra és civilizációnak megfeleljen. Lord Rotheford 1911-ben tett páratlan jelentőségű felfedezése óta tudjuk, hogy az atom nem összezúzhatlan, feldarabolhatlan legvégső egysége a világegyetemnek. Az atom belsejében pozitív elektromossággal telített elektronok az atom magja körül fantasztikus gyorsasággal keringenek. A mag nem nagvobb, mint az elektronok, de néhány ezerszer súlyosabb és negatív elektromosságával ura az egészen belső naprendszerű helyzetnek. A körülöttünk vészes sebességgel keringő politikai és gazdasági elektronok középpontjában, az atom magvának, az embernek kell lennie. Egy megkótyagosodott, sokban patalogikus világrendben ezt a kiindulópontot meg kell tartanunk. Mert hiszen az emberiség úgy társadalmi beszervezettségében, fejlődésének vezető szempontjaiban, valamint háborúiban is, a múltban végigcsináltál a despoták, a dinasztiák, a hódító uralkodók, a népvándorlások korát, a keresztes hadjáratokat és az óriási vallásháborúk epochját, a nemzetek, a forradalmak, a gyarmatosítások háborúit, olyan háborúkat is, amelyek kizárólag gazdasági célokért indíttattak. Vezető céljai, érdekei, ideáljai hihetetlen változásokon 109