Törvényhozók lapja, 1936 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1936 / 9-10. szám - Tisza István politikája - mai szemmel

az 1867. évi XII. t.-c. közjogi rendelkezései megieto1'máltassanak. Ennek sem akadálya nem volt, sőt sok esetben az uralkodóház érdeke is lett volna egy eiósebb magyarság a nemzetiségek tengerében. A függetlenségi pártoknak a programjában igen lojálisán mutatkozott meg a király személye iránti hűség és ragaszkodás, hiszen az „Egyesült függetlenségi és 48-as párt" 1913. évi deklarációjában nyiltan hangoztatták a következőket: „A magyar nemzet külpolitikája csak békepolitika lehet, amely saját nemzeti érdekeink megtámadhataliansúga mellett minden nemzettel, elsősorban a szomszéd nemzetekkel, melyek önálló fejlődését rokonszenvvel kiséri. egyetértésben és barátságban akarunk élni. Mindnyájan egyetértünk egy, nemzeti eszméinktől idegen militarizmus elleni küzdelemben és abban, hogy a magyar állam anyagi jóléte, a magyar királyi udvartartás által is emeli fénye, tekintélye és teherbírása, nemzeti hadsereg szellemének fölényes harcrakészsége nemcsak örök joga és kitörölhetetlen vágya nemzetünknek, de az uralkodó másik államának is ereje és királyi házunknak bizonyára bekövetkezendő megpróbáltatásuk idején: egyedüli biztos támasza." Ebben benne van minden: az önálló nemzeti eszmények, de ragaszkodás a királyi házunkhoz és végül a jóslata annak, hogy szüksége lesz még ennek az uralkodónak az erős, független magyar nemzetre a „bizonyára bekövetkezendő megpróbáltatások idején"! Lám ez a jóslat bekövetkezett, de a bécsi politikusok eresebbek voltak, sőt Tisza István 'is teljes mértékben befolyásuk alatt állott és ha kellett, akkor erőszakkal is, szállította a „közös ihalsereg" részére a milliókat és nem is gondolt arra, hogy független magyar nemzeti külpolitikát kívánjon nemzetének. De hogyan is gondolhatott volna arra, amikor a belpolitikában is erősen konzervatív felfogása irtózott minden korszakos reformtól, mint amilyen lett volna az általános választóijog — ezt egyenesen az ország szerencsétlenségének tartotta — vagy a földbirtokreform. Pedig ez utóbbi reformra már akkoi égető szükség volt, mert soha olyan óriási arányokat nem öltött a kivándorlás, mint akkor, hiszen volt olyan esztendő, amikor közel járt a kétszázezerhez a kivándorlók száma. Mert végeredményben mit jelentett ez a két jelenség: kivándorlás és nemzetiségi mozgalmak? Oppenhemernek, a híres német szociológusnak van egy megállapítása, mely szerint az embertömegek, miként a gázok és folyadékok, a nagyobb nyomás helyéről a kisebb nyomás helyére áramlanak, a legkisebb ellenállás irányába. Ez a társadalmi törvénv jelentkezett a fenti két mozgalomban. A nagy földnélküliség, a nagybirtokok nyomása elől menekült a fajmagvar parasztság Amerika felé, mintahogy a nemzetiségeink is a nagy nyomás elől gravitáltak fajrokonaik államai felé. Azonban Tisza István nem akarta felismerni ezeknek a jelenségeknek az okait és a nemzetiségi kérdéshez sem nyúlt volna fiozzá, ha arra nem kapott volna furcsa intést Ausztriából. Ismét a régi osztrák „ „divide et impera" hangjai hallatszottak Bécs felől, mégpedig a magyar függetlenségi mozgalmakra válaszként és olyan helyről', amelyre semmikép sem lehetett ráhúzni a túlzó nacionalista érzelmeket. Az osztrák szociáldemokraták vezére, Ottó Bauer fenyegette meg egyik cikkében a magyarokat az obstrukciós mozgalmak idején és többek között a következőket írta: „A magyar függetlenségi harcosok legyenek veszteg és ne mozduljanak, mertha továbbra is önálló vámterület és egyéb, Ausztriának nem tetsző vívmányokat fognak követelni, akkor a „dinasztia" hadseregét Magyarországba fogja küldeni, hogy a „Birodalom" számára újra meghódítsa. De a zászlóira azt fogja írni: megmásíthatatlan általános egyenlő választójog, a földmíves munkások koaliciójoga és nemzetiségi autonómia. Az önálló magyar nemzeti állam gondolatával szembe fogja állítani „Gross-Oesterreich" egyesült államainak gondolatát, amelybe minden nemzet nemzeti ügyeit önállóan intézi és az összes nemzetek közös érdekeik védelmére egy államban egyesülnek." Tisza István gróf ilyen hangokat hallhatott Ausztria felől, ott szabad volt rólunk így írni, megismétlődött ugyanaz az eset, amelyről Deák Ferenc szólott Beust grófnak, amikor az garanciákat követelt a magyaroktól. Valószínűleg felismerte Tisza is a nemzetiségi probléma bomlasztó, fenyegető hatását, különösen Bécs felől és ezért ült le tárgyalni, sajnos már későn, a nemzetiségeinkkel. 1913-ban a Balkán-háború idején és a következő évben már el volt vetve a kocka, a környező államok mindenre előkészültek, rendszeres szervezés folyt Magyarország feldarabolására, már akkor térképek jelentek meg Nagyszerbiáról és Nagyromániáról. Sőt továbbmegyünk: 1912-ben Ady Endre, a lánglelkű magyar költő egy cikket írt egyik folyóiratunkba a következő címmel: „S ha Erdély elveszik?" Aki csak a költőknek adatott látnoki szemmel írja már akkor többek között: „ .. . Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb s főképen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál? Minden további kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem olyan nagy soviniszták és politicienek mint én, kinek csak Erdély babonája túlnagy talán, de kinek Erdély egyetemes nyomorúsága fáj ..." V. Kornis Gyula mondja igen értékes müvében „Az államférfi" című nagy tanulmányában, hogy az igazi államférfiaknak a holtak, az élők, a meg nem születtek szemével kell látniok. Sajnos Tisza István gróf nem volt megáldva ezzel az államférfiúi tulajdonsággal, ő csak az élők szemével tudott látni, de a háborúban elhullott sokszázezer magyar hősi halott szemeivel, vagy a megszületendőkével már nem. Megértjük volt munkatársainak magasztaló magatartását és felfogását Tisza István politikájának a védelmében ma, 18 évvel mártírhalála után, azonban nem hiszünk annak őszinteségében. S főleg az objektivitásában. Mert ha túl is tesszük magunkat azon a csodálatos és szinte érthetetlen különbözőségen, amelyet Tisza István születésének a 75-ik évfordulójának az ünneplése, vagv Kossuth Lajos, vagy Deák Ferenc hasonló emlékünnepélye között tapasztalhatunk, akkor az a gyanú merül fel bennünk, hogy ez az ünneplés nem mindenben szól az elhaltnak, hanem inkább az élőktől az élőknek, a most politikát csinálóiknak. Nagyon sokan látták előre az összeomlást, évekkel, sőt évtizedekkel előbb megjósolták, hogy annak be kell következnie. Magyar szempontból ennek tengelye tagadhatalanul a közösség körül forgott és ha történelemtudósaink megemlékeznek arról, hogv már az 1723-iki pragmatika szankciónak a rendi gvülésen történt kodifikációja alatt az akkori jurátus fiatalság azt állandó „zajgás-sal" kísérte (vagvis a fiatalság tüntetése már azokban a régi időkben is ismeretes volt), abból semmikép sem lehet azt a következtetést levonni, mint amit pékiául egyik legutóbbi Tisza István emlék-szónok levont, holmi valamire való kocsisnak az ostorcserdítésével kapcsolatban és ezzel véli elfojtandónak az ilyen „az alkotmányos szekérben tíz-húsz vásott gyerek" megnyilatkozását, ha99