Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 7-8. szám - Sajtószabadság

tana szigorítani, csak visszafejlesztő lehet, semmiesetre sem kiterjesztő. E fölött nincs is vita, miután mindenütt szigorítást követelnek. Háborús időkben természetesen más a helyzet. Akkor egy nemzet érdeke úgy kívánja, hogy a gondolatot is egyenruhába kell bujtatni, habár vannak olyanok, akik ezt sem tartják helyesnek. A világháború és annak fájdalmas eredményei hazánikra, sajnos, sokban igazolta azoknak a véleményét, akik ellene voltak annak, hogy a nemzeti gondolatot uniformizálják és arra is ráhúzzák azt a régi jó közös hadseregbeli szállóigét, amelyik így szól: ,,Maul haltén und weiter dienen!" De kivételes hatalomról szóló törvény és a sajtócenzura hozzájárult ahhoz, hogy kétszázezer színmagyar fiú a Piave-ban lelje halálát. De ma még nincs háború és sokan cenzúrát szeretnének. El kell ismerni, hogy a „Tamás bácsi kunyhója" szép és üdítő olvasmány, a szentek életének leírása erkölcsnemesítő, a lélek csiszolására a legalkalmasabb. Azonban ha gátat akarnak emelni az ellen, hogy kipellengérezzék azokat, akik sem a társadalmi, sem a családi erkölcs olyan minimumát sem tudják betartani, amit még a mai társadalmi felfogás is megkövetel (azon a címen, hogy a sajtó sokszor a családi szentély titkait is feltárja), akkor képzeljék el, hogy milyen felszabadulást jelentene egy ilyen féknek is az eltűnése épp abból a szempontból, amiért követelik. Vagy a kartelvisszaéléseket ne írják meg? Szerintünk a családi élet szentélyének a falai is lehetnek üvegből, ha az erkölcsös. Amit sajtó-gangsterizmusnak neveznek, az nem más, mint egy társadalom erkölcsi és lelki-gangsterizmusának a természetes kisugárzása. Tehát nem a kisugárzást kell eltüntetni, hanem a kisugárzást fejlesztő mocsarat kell lecsapolni, bármily könnyű is a tüneti kezelés. Nemhogy örülnének, hogy a sajtótükörből felismerhető és tisztán látható a bajok gyökere. Vagy akik panaszkodnak, hogy túltermelés van a sajtóban. Hát miben nincs? Vagyis miben nem látunk „többletet"? Mutassanak egy foglalkozási ágat, amely nem látszik túlzsúfoltnak? Miért ez a disszonancia, akkor miért a harc az egyke ellen? Legyünk tárgyilagosak és mérjünk egyforma mértékkel. ,,Ne legyünk elfogultak és valljuk be, hogy a cenzúra szükségességét mindnyájan éreztük már néha. A papir igazán túlságosan türelmes és a rotációs gép néha igazán förtelmes dolgokat okád ki magából. A cenzúra (vagy bármily egyéb korlátozással) óhajtásával azonban úgy vagyunk, mint az abszolutizmussal. Egy bölcs, felvilágosodott, demokratikus, népszerető abszolutizmus nagyon kívánatos néha, mikor a parlamentek nagyon is undorítók. De amint nincs állandó, okos, bölcs, jó abszolutizmus, éppen úgy nincs állandó, okos, bölcs, jó cenzúra. Intézémnnyé egyik sem lehet. Amennyivel biztosabb, jobb, megnyugtatóbb, haladottabb és a haladást jobban szolgáló berendezkedés a parlament az abszolutizmusnál, annyival jobb a sajtó szabadsága a cenzúránál. A parlamentekkel majd csak kivcrekedjük magunkat valahogyan egy igazságosabb, szebb társadalmi rendhez. A szabad sajtóval majd csak kiverekedjük magunkat az ízlés fejlődéséhez, a tudás terjedéséhez, a kultúra emelkedéséhez." Ezeket írta egy újságíró több, mint huszonöt év előtt a sajtószabadságról. Lehet, hogy szükség van bizonyos reformokra a sajtót illetőleg is, hiszen a sajtóellenesség meg volt mindig és meg is lesz a jövőben is, csak nem tudjuk elképzelni azt, hogy a sajtóreform javítson egy társadalom gazdasági bajok szülte betegségein. Ezért hívei vagyunk az alkotmányos parlamentárizmusnak, amely parlamentárizmus a gazdasági reformok segítségével eljuttathatja a mi társadalmunkat is arra a pontra, hogy csökkenjen az antizsurnalizmus. S akkor jöhet a sajtóreform, (cs. i.) 3. FEGYVERKEZÉS. A külpolitika homlokterébe került a legyőzött nemzetek önrendelkezési joga a fegyverkezéssel kapcsolatban. Németország férfiasan szakított a versailles-i papirszerződés fegyverkezési pontjával és a jogos önvédelem álláspontjára helyezkedett. Utóvégre is nem tűrheti a végtelenségig Franciaország örült fegyverkezését ugyanakkor, amikor ő, mint legyőzött keresztülvitte a lefegyverzést. Sajnálatos, hogy húsz évvel a világháború kitörése után ismét csak fegyverzaj hallatszik nyugatról és folyton a háborútól félnek. Paktumok ide, paktumok oda, jönnek-mennek a diplomaták, vezető politikusok és mégis arról beszélnek, hogy háborús veszedelem van. De miért? Ugylátszik, hogy minden békeszerető vágy ellenére a háborús páriok és a háborúspárti fegyverkezési nagyipar ügynökei és a sajtó erősebb, ügyesebb minden politikusnál. Mert ahhoz kétség sem férhet, hogy az utolsó éviizedben hihetetlenül fellendült a fegyverkezési ipar konjunktúrája. Ez az ipar pedig, mint tőke, szintén internacionális. Ez az emberiség egyik tragédiája, vagyis, hogy az a töke, amit egyfelől békés gazdálkodás szolgálatába tud beállítani, a kapitalisztikus termelés motorjaként, ugyanakkor beállítja öntudatlanul, csupán a profitkeresés féknélküli hajszájában a gyilkolási ipar fejlesztésébe is. Sőt megteremti részére az atmoszférát ügynökeivel, sajtójával. Cél: emelni a termelést. A fegyver és egyéb gyilkoló szerszámok termelését. Mintha ebben lenne valami végzetszerűség. Közben mindegyik vezető politikus részéről állandóan azt halljuk, hogy ők a béke hívei. Két párt van: béke- és háborúspárt. A békepárt mellett szól minden érv, minden tapasztalat, ami a háborúval összefügg, az emberiség, az emberi kultúra biztonsága, jövője, fejlődése. S mégis. Mégis veszélyt szimatolnak állandóan a levegőben. A gazdasági szakemberek képtelenségnek tartanak egy háborút, mondván, miből fizetik? Hiszen a pénzügyi viszonyok minden államban ziláltak, nincs pénz semmire, bajok vannak a pénz értékállandóságával, hát a háborúra lenne pénz? Nem hisszük. Mert az a pénz, amit erre a célra előteremtenének, az nem olyan, mint a húszév előtti volt. Akkor még nem ismerték az emberek azt a bizalmatlanságot, mint ma. Inflációval nem lehet háborút vezetni többé ... 54