Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 5-6. szám - Törvényjavaslat az orvosi kamaráról - A főváros bankja

K TÖRVÉNYJAVASLAT AZ ORVOSI KAMARÁRÓL. Nagy felzúdulást és ijedtséget keltett ez a javaslat a fogtechnikusok körében. Legyünk objektívek: van okuk rá. Utóvégre a javaslat egyes rendelkezései alapjában támadnak meg exiszíenciákat és ez semmiesetre sem lehet célja egy törvényjavaslatnak sem. Érdekes körlevéllel fordultak a fogtechnikusok érdekképviseletei a törvényhozás tagjaihoz, amelyben kifejtik álláspontjukat. Az egész kérdésben azt látjuk, hogy hoszszú éveken keresztül bizonyos mulasztások történtek. Egész egyszerűen nem történt törvényes szabályozás ebben a kérdésben, csupán bizonyos hatósági rendelkezések voltak, amely rendelkezések sem tartattak be, hanem tolerálták a fogtechnikusok működését. Más oldalról pedig a működésük nem esett kifogás alá, sőt a publikum meglehetősen favorizálta is ezt az osztályt. így aztán nálunk is kialakult az a szabályos foglalkozás, amely már a legtöbb kultúráilamban elismert és törvényileg szabályozott hivatássá vált és semmikép sem húzták rájuk a kuruzslás vádjait. Tisztában kell lenni először is nagy általánosságban azzal, vájjon a fogtechnikusok működése nevezhető-e egyáltalán orvosi munkának, valamint szükség van-e minden esetben orvostudori közreműködésre a fogászat terén. Erre azt válaszolhatjuk, hogy nem. Vannak a fogászatnak olyan kimondottan technikai oldalai, ahol a hivatásos fogtechnikus nem végez szoros orvosi munkát, hanem kizárólag technikait, amelyhez csakis ő ért. Most már aztán az a hajszálhasogatás, amint ezt a kérdést nálunk meg akarták fordítani, amit a szakmai körökben „szájbadolgozás"-nak neveznek, azon semmikép sem múlhatik egy egész osztály boldogulása, illetve meglévő exisztenciák tönkretétele, máról-holnapra való eltörlése. Ugy véljük, hogy előbb törvényes úton rendezni kell a fogtechnikus-kérdést, úgy, mint azt a legtöbb kultúráilamban már megtették, így legutóbb Csehországban is, s csak aztán junktimba hozni az orvosi hivatással a kamarai törvényen keresztül. Nem szeretünk külföldi példákra hivatkozni, de mégis csak furcsa az, hogy az utódállamokban ezek a volt magyarok, akik azelőtt hozzánktartoztak, ha fogtechnikusi pályán voltak, elismert foglalkozást űzhetnek, addig nálunk ugyanezek üldözöttökké válhatnak. Ami pedig a szakmai tudást illeti, hát erre legjobb-ítélőbíró maga a nagyközönség, ahonnan még sohasem hallottunk tiltakozást, vagy panaszt a fogtechnikusok ellen, vagy ha nézzük több külföldi egyetemi tanár véleményát, akkor ezek is alátámaszthatják állításainkat, hogy a fogtechnikusok működése minden kifogás nélkül beilleszthető továbbra is az állam dolgozó polgárai közé, sőt most már pontosan szabályozott és törvényileg legalizált módon. Lássák be, hogy — miként azt dr. Ottó Loos frankfurti egyetemi tanár mondotta egy helyen: „Óriási különbség van a pedagógiai módszerben az egyetemes orvosi és a fogorvosi pályára készülők között. Aki, mint egyetemes orvostudor fogorvossá akar lenni, az legjobb esetben stomatolósuggá válhatik, de a technikai szakmunkához nem ért és azt mással kell elvégeztetni." A háború előtti, 1911. évi belügyminiszteri rendelkezés egyízben már szabályozta úgy, ahogy ezt a kérdést, ha nem is jól, most már a mai helyzetnek megfelelően kell újra szabályozni. Csak példakép említjük meg, hogy a vidék, a falu egészségügyi viszonyai szempontjából a fogtechnikusok működése egyenesen áldásos volna, miként a háborúban, a katona-tömegeknél is kitűnően bevált működésük. A tömeges, kizárólag manuális munkát igénylő műfogászat •siet önálló külön hivatás ,különösen a mai súlyos gazdasági helyzetben, amikor a szegényebb néposztálytól nem lehet azt kívánni, hogy egyszerű műfogakért a sokkal drágább orvostudort keresse fel. Hiszen még nem is oly régen tűrt dolog volt a jó vidéken, hogy a borbély fogat húzzon. Ma ne úgy próbáljunk egyes osztályoknak több életlehetőséget biztosítani, hogy a mások kenyerét, ismételjük, jólmegérdemelt és becsületesen megszolgált kenyerét vegyük el, hanem igazságot téve meg kell taálni azt az útat, ahol az új adófizető polgár úgyis megélhetést találjon, ha előbb a régi, sok adót fizetett is megmaradhasson. Nem tudjuk, hogy számszerűleg mennyien vannak azok, akiket ez a most készülő törvény exisztenciájukban támad meg, de ha csak kettő is lenne belőlük, akkor is tisztelettel és féltve kell megbecsülni azt, hogy önálló és kisegzisztencia, minden állami beavatkozás és támogatás nélküli. Mert ez ma olyan ritka . . . VÁROS II Ilii Illlllllllllllllll IMI IIIIMIIIIIIIMI I I IMIIIIIIII IMIM A főváros bankja Sajnos, különvéleményt kell e helyen bejelentenünk, ami a Községi Takarékpénztár évzárlati eredmnéyét illeti. Márcsak annyiban különálló ez a véleményünk, hogy nem tudunk csatlakozni azokhoz a görögtüzes, feldícsérésekhez, amelyeket általában, szinte sémaszerüen olvashattunk a sajtóban. Egyébként véleményünk egyezik a komoly szakvéleményekkel, amelyek egyöntetűen állapították meg, hogy a Községi Takarékpénztár eredményei — nem eredmények. Sőt. Tárgyilagos bírálatunk két szempontból akarja megvilágítani ezt a kérdést. Először is azt kell megállapítanunk, hogy a fővárosnak eme vagyontétele üzemnek számít-e, vagy sem. Mert, ha üzemnek számít, akkor egész más elbírálás alá esik. Történetesen, ha nem üzemről van szó, hanem csak egyszerű fővárosi érdekeltségről, akkor nincs semmi baj, illetve komplikáció, miután a vállalat teljesen önálló és sorsát maga intézi, dolga-baja teljesen a részvényesekre és ezeken keresztül a vezetőségre tartozik. Azonban úgy tudjuk, hogy a részvények a főváros tulajdonában vannak, s hogy a vállalat irányítása végeredményben teljesen a fővárostól indul ki, sőt a célkitűzések is a főváros érdekeit akarják szolgálni, amely tényt már e cikkünk címében is kidomborítottunk akkor, amikor a főváros bankjáról beszéltünk. Nem kétségtelen, hogy üzemről van szó, aminek a megszerzéséért — nem kutatva azt most, hogy szükség volt-e erre, vagy sem — az autonómia elég nagy 49