Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 3-4. szám - A kereskedelempolitika új útjai (3. [r.])

hogy egyoldalú hitelezői érdekeket képvisel, s nincs tudatában az ország sajátos gazdasági struktúrájával, ítélete nem fogadható el abban a tekintetben, amit főleg az iparral szemben használt. Továbbá, hogy jobb író, mint közgazda. Csak egyik jelentésében felvetett két index-számot akarjuk idézni, amikor is az ipari index 108-ával szemben áll a mezőgazdasági 71, alapul véve a háború előtti évet. A kartelpolitika mindig azzal védekezett, hogy nem áll fenn az a vád ellene, mintha nem lenne ármegállapításaival szemben természetes védelem. így többek között hivatkozott mindig arra, hogy árpolitikájánál állandóan kell ügyelnie a külföldi verseny árait. Ez az ő természetes szabályozója. Ebben igaza van, azonban zárt határoknál nem érvényesülhet ez a szabályozás. Csak azt akarjuk itt példakép felvetni, hogy a Tyler említette árindex 'közötti marge-ot kellene elsősorban is a vámhatárok részleges megnyitásával egy szintre hozni, vagyis a 71 és 108 közötti különbözetet. Ez kissé akadémikusán hangzik és a gyakorlatban is nehezen vihető keresztül, mert ha szabadforgalomról beszélnek és intézkednek, akkor annak nem lehet határt szabni, csakis újra a kontingentálás nagyon rosszul bevált protekcionista rendszerével. Általában minden kontingentált egyezmény eddig csődöt mondott és a vele kapcsolatos klíringrendszer más volt az elméletben, a megállapodások megkötésénél, mint a valóságban, a gyakorlatban. Ennek nagyon egyszerű oka van. Az individualista kezdeményezés nem szorítható Prokrustes ágyába semmilyen rendszabályokkal Mert a szabályok megmaradnak, azonban a paktumok, a megállapodások üres keretté válnak. Ilyen eddig az osztrák-magyar és a római paktum is. Üres keret, s ha márf a GyOSz szellemes és roppant tehetséges igazgatójától idéztük Tylerre vonatkozó megállapítását az irodalomról, akkor a római paktumra engedtessék meg szerényen reáhúzni Pirandello híres darabját: hét szerep keres egy szerzői. A hetedhét országra szóló római paktum csak üres keret marad mindaddig, amíg csakis államilag szabályozott export és import tevékenység bonyolítható le, a devizagazdálkodás összes társasjátéki szabályaival, nemkevésbbé az autonóm vámtarifa jelenlegi tételeivel. Gazdasági életünk ma a vámszuronyokon ül. Nem akarunk olyan színben feltűnni, mintha a szabadkereskedelmet tartanok az egyetlen megváltó és mindent reparáló eszköznek a mai gazdasági bajokat illetőleg. Azonban hangsúlyoznunk kell azt, hogy a jelenlegi helyzetből való kimozduláshoz más eszközt nem találhatunk. Nem állhat más mód a rendelkezésünkre olyan nem lebecsülhető 'külpolitikai eseményeknél, mint amilyeneknek az utóbbi pár hónapban voltunk szemlélői. Az a sokat hangoztatott Duna-medence probléma, az utódállamokkal beállott feszült politikai viszonyaink mindmind azt mutatják, hogy generális változást kell keresztül vinnünk gazdaságpolitikánkban és akkor még nem is említettük a belső válságot, mint amelyben pl. a mezőgazdaság van jelenleg. A kereskedelempolitikában évek óta beállott trombózis kényszerít bennümket arra, hogy irányt változtassunk, miután már végigpróbáltuk az összes új teóriákat. Mintahogy lehetetlen az államilag mesterségesen keresztülvitt mezőgazdasági árdrágítás, mert ezzel sem segíthetünk a 86 ezer védett birtokon, épígy nem tartható tovább az államosított kiviéi és behozatal. Végül nem tartható tovább a jelenlegi devizagazdálkodás, ahol sok esetben a mezőgazdasági export útján megszerzett nemes valutákat az ipari nyersanyagok fedezésére kell felhasználni, amely jelenleg sokkal nagyobb áldozatot jelent, mint jelentene a készáru behozatala, ahol abban már bentfoglaltatik a külföldi vállalkozó haszna. Ne felejtsük el, hogy a mezőgazdasági exportunknál, a valutáris különbözetek révén, nagyobb kár éri a mezőgazdasági termelőt, mint amilyent jelentene a külföldi vállalkozó haszna a készáruban. Nem szólva az ipari cikkek mai ámívójáróJ. Ezek a kényszerítő körülmények diktálják azt, hogy nincs más kiütünk. Ha már olyan sokat hangoztatják a belpolitika terén a politikai váltógazdaság szükségességét, akkor helyezkedjünk a gazdaságpolitikában is erre az álláspontra és az eddigi kötött rendszerről próbáljunk fokozatosan áttérni a szabadforgalomra. Miként annakidején a vámfalak emelésével a belső iparosodást célozták előmozdítani, elmondhatjuk mindjárt, hogy kiváló sikerrel, úgy meg vagyunk arról győződve, hogy ennek lebontása esetében igen sikeresen tudnónk olyan megállapodásokat kötni a külföld felé, amelynek előnyei eliminálnák azt a félelemre adó okot is, amit a szociáldemokrácia az ipari munkanélküliség növekedésével szokott a falrafesteni és amely ponton a nagyipar mindig megértően tud találkozni a belpolitikában ezzel a párttaJ. Itt van egy lényeges pont, amely mellett nem haladhatunk el szó nélkül. A társadalombiztosítás problémájával foglalkozó Fehér dr. egyik cikkében említi meg, hogy a legmagasabb napibért, 8.12 pengőt, a sokszorosítóiparban fedezhetjük fel, míg a legalacsonyabbat a sokkal jobban prosperáló ruházati iparban, 3.02 pengőt, holott a szokszorosítóipar prosperitása az országcsonkítás miatt 30%-ára esett vissza, míg a másik, a ruházati ipar versenyképes a külfölddel is jövedelmezősége kétségenfelül áll a jelenlegi vámvédelem folytán. Csak azért tértünk ki erre a pontra, hogy rövidesen jellemezzük, mily kevés népjóléti eredménye van a prohibiciónak. Különben is átmeneti jellegűnek mondották mindig a vámvédelmet, vonatkoztatva arra az időre, emíg egy olyan erős ipar fejlődik ki nálunk, amelyik versenyképes lehet nyitott határok mellett is a külfölddel. Elismerjük, hogy ebben van sok igazság és tudjuk, hogy egyes ipari vállalkozásaink meg is állják a versenyt. Tehát a kiesés csupán azokat érheti, amelyek kifejezetten az állandó vámvédelemmel tarthatók fenn. Egyszerű számvetés dolga mérlegelni ennek értékét és hatását a védelem megszűntével. Ezzel kapcsolatban röviden rá kell mutatnunk az iparosodás magyar vonatkozásaira, egyrészt visszatekintve arra az időszakra, amikor még Ausztriával közös vámterületünk volt, másrészt a jelenlegi önálló vámterülettel és autonóm vámtarifákkal rendelkező időszakra. Nem látunk különösebb organikus változást. Vagyis azoknak az iparágaknak, amelyeknek a gazdasági törvények szerint akkor sem volt nálunk életlehetősége, úgy a prohibició megszüntetésével újra számolnunk kell azok életképtelenségével. A háború előtt kizárólag a mezőgazdasági termékeket feldolgozó iparágak: szeszipar, cukoripar, malomipar, faipar stb. prosperáltak, míg a telephely-indikációt nélkükülöző ipar csakis állam támogatással tudott fennáillani, úgy nem lehet változás ezen a téren a jövőben sem. Mert mindazok a geográfiai feltételek, amelyek szükségesek valamely iparág meghonosodására, beleértve ebbe olyan feltételeket, mint pl. a tőke kérdése (kamat), munkabér — a nálunk dívó alacsony mun-kabérnívó nem jelent semmit, miután ezzel szemben közismerten áll a sokkal kisebb munkateljesítmény, — a nyersanyag beszerzése, az energia (szén, nyersolaj stb.), végül a szállítási költség. Mindezek a faktorok adják valamely iparágnak a lehetőségét. Ezek közül vannak megmásíthatatlanok, ilyen például a textilipar részére a nyersanyagbeszerzés és szállítás drágasága, ami soha nem tudja versenyképessé tenni a külfölddel szemben, nem szólva ennél a munkateljesítménynek arrl a fokáról, amelyet csak több generáció tudott egyes ipari centrumokban elsajátítani. Olyan akadályokat látunk ezen a téren, amelyek semmiféle vámvédelemmel meg nem változtathatók (pl. az angliai ipari települések legnagyobbjai közvetlen a szénbányák központjaiban fekszenek, nemszólva a tengeri kikötőkből stb.) és így elvben sem tarthatók fenn tovább azok támogatása. A 33