Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 23-24. szám - A klasszikus ó-kor alkotmányai

/\A klasszikus ó-kor alkotmányai Az utóbbi hónapokban igen sokat olvashattunk az ú. n. alkotmányvédelemről, alkotmányféltésről, általában ismét a közjogi problémákat igyekeztek belevinni a politikai küzdőtérre. Hiszen ez nem új jelenség, alig volt olyan korszaka az országnak, amikor ne került volna a közvélemény elé az alkotmányos élet vitája. Minden kor megszüli a maga közjogi problémáit egy áHam életében és ez a folyamat sohsem volt olyan változatos és gyorsütemű, mint az utóbbi két évtizedé. Tagadhatatlan, hogy a mélyreható változások, amelyek felszínre kerültek az európai kultúrállamokban a közjogi téren, elválaszahatatlanul kapcsolódtak a gazdasági problémákhoz, a szociális hatóerők fokozottabban működtek közre a megoldásokban. Miután nem állhatunk még a történelmi megítélésnek azon a perspektivikus fokán, hogy ítéletet mondhassunk az utolsó két évtized közjogi változásairól, azonban a változás, a fejlődés létjogosultságát ettől a folyamattól csupán dogmatikai alapon, megtagadni nem lehet. Kétségbe kell vonnunk azoknak a politikusoknak az igazságát, akik tabuként, féltékenyen őrködnek és szinte megváltoztathatatlannak vélik az alkotmányát valamely országnak. Félő, hogy ez a féltés csak mindig a szemben álló félre vonatkozik, olyan magyarázata lehet ez alkotmányosságnak, mint ahogy az egyszeri ember mondta a hatodik parancsolatra, amely igy szól: „ne lopj", vagyis „te" ne lopj, de „nekem" szabad. Az tehát, amit külföldi példákban látunk nem nevezhető bizonyosan átmenetinek, lehet, hogy állandósul kisebbnagyobb változásokkal, vagyis az alkotmányosság is keresztülmegy és mehet is valamelves változáson. Ezért aztán az objektivitás miatt is bizonyos kétkedéssel kell fogadnunk az alkotmányvédők csatakiáltásait, hiszen végül is nyitott kapukat döngetnek. Márcsak abból a szempontból is, hogy amennyiben a körülmények úgy alakulnak, hogy valamely ország alkotmányosságán változtatás történjék, akkor azt elkerülni nem lehet, mert ennek előidézője nemesupán az épp uralmon lévő valamelyik politikai párttól függ. Nem, ennek sokkal mélyebb gyökerei vannak. Nem lesz érdektelen röviden vázolni a klasszikus kor két államának, Görögországnak és Rómának alkotmányos rendszerét. Mielőtt azonban erre rátérnénk, ebből merítve már most meg kell állapítanunk egy érdekes következtetést, amely szintén fenti tételünket igazolja, vagyis, hogy az alkotmányon igenis változtatni kell az időkhöz mérten. Ugyanis sokan csodálkoznak azon, akik például a klasszikus Róma népképviseleti rendszerét tanulmányozták, hogy az ókor tudósai is tisztában voltak azzal, hogy a tiszta népakaratnak a képviseleti alkotmányban való kialakulása és kifejezésre juttatása illúzió és ez volt a legjelentékenyebb oka annak, hogy nem tértek rá. Már az ókor államférfiai előtt tisztán állott a képviseleti rendszre fikciója, hogy nem is kísérleteztek vele. De ennek elsősorban technikai nehézségei is voltak, miután a közlekedési nehézségek, valamint a sajtó hiányzott ahoz, hogy a választókkal olyan kapcsolatot tarthassanak fenn, mint a mai korban. Tehát a kor fejlődése lényegesen befolyásolja az alkotmány fejlődését is. Athénban, mint ismeretes, az ú. n. ötszázak Tanácsa intézte az államügyeket, amely alapjában szintén nem hasonlítható össze a ma ismeretes képviseleti rendszerrel. Ennek a tanácsnak az összeállítása szempontjából a lakosságot tíz területi részre — phylékra —• osztották fel, amely feloszlatás nem természetes területi, hanem mesterséges volt. Minden ilyen phylé újabb három részre oszlott. Ezek a mesterségesen, három harmadból összevont phylék alkották a kormányzat szervezésének az alapját. Minden phvléből ötven polgár gyűlt egybe, összesen tehát ötszáz és ezek voltak az athéni kormány, vagyis az ötszázak tanácsa. Ha ez így hirtelenében képviseleti rendszernek látszik, alapiában mégsem volt az, miután nem választás volt az alapja. Választás helyett jegyzékbe foglalták azokat a polgárokat, akik az ötszázak tanácsába kívánkoztak és az abban való részvételre jelentkeztek és e jelentkezők közül aztán kisorsolásra kerültek a tanács tagjai. Ez végeredményben is az igazi demokratikus alkotmány, amelyben minden polgár egveniogú és egyformán alkalmas az állam kormányzásában való aktiv részvételre. A tanácstagok lakásáról és étkezéséről államköltségen gondoskodtak és különös megtiszteltetés számba ment, ha valamelyik polgár jogot és engedélyt nyert arra, hogy a prytaneumban a tanácstagok asztalánál azokkal együtt étkezhessen. Sajnos m Megakadályozandó azt, hogy teljesen érdemtelen kerülhessen be az ötszázak tanácsába, külön választmánv vizsgálta felül a kisorsolhatókat, vaiion nem-e merült fel valamelyikkel szemben olyan vád, ami érdemtelenné tehette a tanácstagságra. Az ötszázak tanácsának a közigazgatási funkciók irányítása és teljesítése mellett feladatát képezte, hogy a nép országgyűlése elé terjesztett javaslatokat előzetesen letárgyalja és az országgyűlés határozatait előkészítse. Ez az alkotmányi rendszer azután maga után vonta azt a következményt is, hogy lassanként az ország többi hivatalát és tisztviselői állásait sorsolás útián töltsék be, ez alól csak a katonai vezetők voltak kivételed, akiket tudásuk, képzettségük, ügyességük szerint minden ohylé egyet-egyet választott és ezek közül az ötszázak tanácsa választotta meg a fővezért. Ez a képviseleti alkotmánv egész különleges formája Delbrück szerint az ókorban abból a félelemből származott, amely egy esetleges választásnál mindig fennállhat, vagyis választás -nem a tehetséees és arravaló polgárokat, hanem a hangos és iótorkú „demagógokat" küldte volna be a tanácsba. Nem kell azonban attól félni, hogy ennek a rendszernek nem voltak ellenzői, hiszen épp Sokrates is éles gúnnyal emlékezett meg erről a sorsolási kormányzásról. Róma ókori alkotmányos élete már a korábban szerzett polgárjogok védelme jegyében alakult a meghódított és szintén polgári joeokban részesített testvér városokkal szemben. Róma féltette vezető szerepét és azért alkotmányában ezt kifejezésre is juttatta. így például náluk teljesen hiányzott a képviseleti rendszer, hanem minden polgárnak, ha jogaival élni akart, személyesen kellett Rómában szavazásra megjelennie. Elképzelhetjük, hogy mit jelentett ez az akkori „közlekedési" viszonyok között s így természetes, hogy Róma megőrizte mindenben vezető szerepét. 195