Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1935 / 23-24. szám - A háború lélektana
jövőre nézve. A legyőzöttek között pedig a gyűlölet és elkeseredés működik tovább és szüli a visszatorló hadjárat gondolatát, de szintén csak egy távolabbi jövőre. A „mi'' és az „ellenség" szavak hovatovább elvesztik embereket szétválasztó varázserejüket, az állami, nemzeti kapcsolat mellett ismét erősebben érvényre jutnak az emberek más, szűkebb és tágabb kötelékei: a család, a község, a hitfelekezet, az osztály, az emberiség. A háború alatt szinte elfelejtett ellentétek és ellenségeskedések is újból felibukkannak. E mellett azonban részint hivatalos befolyásra, részint önként mindenfelé ajból felveszik a háború kitörésekor elejtett fonalat úgy az ellenfél megítélésében, mint a vele való érintkezésben. Fokozatosan újból elismerik az ellenséges nemzetnek addig oly dühösen megtagadott jó tulajdonságait, kivált harci erényeit, a vele váló érintkezésben eleinte kissé rideg, de utóbb még szívélyessé is váló udvariasságot tanúsítanak; a volt ellenséggel való érintkezés lehetőségei bizonyos érdekességi ingert nyernek. Mindinkább megindul a háború által megszakított gazdasági és kültúrális érintkezés is. így a két nép, mely néhány hónapon át oly ádázul pusztította és gyalázta volt egymást, egy rövidebb-hosszabb átmeneti idő alatt ismét tisztességes szomszéddá, sőt jó baráttá, únosuntalan kidícsért bajtárssá is válhatik. Ez utóbbi eset különösen hamar bekövetkezik, ha a nemzetközi élet szövevényei a tegnapi ellenfeleket más ellenségek ellen szövetség kötésére késztetik. Eddig a háborús lelkiállapotot csak mint okozatot, az elkerülhetetlenné vált és kitört háború következményét tekintettük. Azonban ez a lelkiállapot a háború okai között is szerepel és pedig nem utolsó helyen. Rendes háborút ugyan csak a szervezett államhatalom — esetleg egy hirtelenében megalakult forradalmi kormány indíthat — a néptömegek magukra hagyva legfeljebb pillanatnyi rombolásokra és felkelésekre képesek. Azonban a kormányok háborús vagy békés elhatározásainál igen nagy súlyú tényező, hogy a nép és a hadsereg körében felkölthető-e a harcias hangulat, szükségesnek, kívánatosnak éreznek-e egy bizonyos irányú hadi vállalatot, vagy ellenkezőleg, húzódnak, irtóznak tőle, előre is elítélik esetleges felidézőit. Ezek a hangulatok a netailálni háború kimenetelére már eleve nagy befolyással vannak, sőt a kormányok létét is közelről érintik, ezért határozott megnyilvánulásaik elő1! bármely államhatalomnak nehéz elzárkózni. Végül a háborúk manapság nem kis részben azért lehetségesek, mert már a múltban előfordultak. Teljes képtelenség volna az emberek millióit rendes életmódjukból, gondolatvilágukból kizavarni hallatlan szenvedések, nélkülözések és veszélyek elszenvedésére bírni, minden eszélyességi elveikkel és erkölcsi eszményeikkel ellenkező cselekvésekbe hajtani oly előnyök ködös kilátásáért, melyeket a legesilegtöbb egyes csak igen kis mértékben érezhet meg. Ezt a csodát csupán a lezajlott háborúk emlékei, az emberek sok nemzedékei' keresztül táplált atavisztikus hagyományai, militarista nevelési módjai teszik lehetségessé. A békésen munkálkodó népek kormányaik egy intésére képesek ellenségpusztító seregekké átalakulni, magukat a legvadabb harcias lélekállapotba lovaltatni — mert máskor is voltak háborúk és ezen már egyszer nem lehet változtatni. Ezt az értelmetlen fatalizmus* még tudományos rendszerbe is foglalják, bizonyos eugenikai színezettel iátják el azok a múlt hagyományainál egyebet meglátni nemi tudó elmék, akik talán az aztékok birodalmában az emberáldozatoknak, a korai középkorban pedig a rabszolgaságnak is szószólói lettek volna. Hogy a lefolyt háborúk szuggesztiójának mily nagy hatása van az újabb háborúk kitörésére — ennek legékesebb bizonyítéka, hogy a háborúk a népek közt nem szabályos időközökben, hanem inkább sorozatosan szoktak fellépni; ha valahol egy háború megindult és lefolyt, aránylag hamar és könnyel nyúlnak a fegyverhez úgy a hadviselő, mint más nemzetek kormányzói, míg ha a béke a körülmények szerencsés alakulása folytán valamivel tovább eltarthatott, már súlyosabb bonyodalmak alatt is inkább hajlanak a békés elintézásre, nehezebben adják ki a jelszót a tömeges erőszakosságra — amiben mindenesetre a közvélemény nyomásának van döntő része. Akik orvosi munkákat is forgatnak, bizonyára észrevették a hasonlatosságot a háborús lelkiállapotról nyújtott vázlatos leírás és egy heveny elmezavar (acut psyhosis) kórtörténete között. Valóban nem is egyéb a háborús lelki hangulat. Amint az egyes embert őrületszerü idegtúlfeszültségbe hajthatja az életét, övéinek biztonságát, életreménységeit fenyejgető veszedelem, valamely nagy feladat nehéz küzdelem, nagy előny megszerzésének kilátása, vagy csak mindezek elképzelése is, úgy a nemzeteket is őrültszerü lázas lelkiállapotba hozza a létüket, önérzetüket, kedvenc eszméiket, terveiket fenyegető ellenség fellépése, meg bizonyos nemzeti sikerek kilátása is. Nem egyedüli példája ez a tömegpsyöhosisoknak; vallási fanatizmus, osztályellentét és bizonyos sorscsapások, járványok, éhínségek is képesek a tömegeket hasonló lelkiállapotba, az emberek ezreit és millióit hol nemes, hol nemtelen irányú önfeledésbe kergetni. Csakhogy ezeket a tömegőrületeket egyházak, felekezetek, osztályszervezetek, olykor hirtelen felbukkanó bandavezérek hajtják szolgálatukba, vezetik nekik megfelelő csatornákba, míg a háborús psychosis be és levezetése rendszerint a nemzetek vezetiőnek, az államok kormányainak legsajátabb feladata és előjoga marad. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy az egyes emberek és az embertömegek heveny elmezavarai között igen nagy különbség is van. Az egyes ember oly rövid ideig él, hogy aki egyszer heveny elmezavarba esik, ha utóbb kigyógyul is, alig képes a kiállott baj minden testi és lelki utóhatását kiheverni, az őrülete közben elkövetett célszerűtlen, vagy gonosz tettek következményeit jóvátenni, a rohama által más emberek előtt mindenesetre megingott bizalmát és tekintélyét visszaállítani. Ellenben a népek élete hoszszabb; ezeknél a tömegőrületek nem vezetnek szükségképen a nép életerejének megtörésére, vagy örökös elgyengítésére, hanem sokszor csak épen új helyzetek teremtésére, melyek olykor a fejlődésnek kedvezőbb lehetőségeit foglalják magukban, mint azok, melyek a válság előtt fennállottak. Ennek a kedvező eshetőségnek elhamarkodott általánosítása vezette a háború dícserőit is arra, hogy a nemzetekben szervezett emberek tömeges egymásratámadását az emberi haladás előnyé182