Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 17-18. szám - A reformkor előtti politikai gondolkodás előzményei és következései

óvásán féltékenyen őrködő rendiség képteien s minden tevékenysége önérdekei védelmében merül ki, mig ami ténylegesen történik az a nagybirtokos főurak s az ö kiterjedt familiarisi szervezetük révén válik lehetővé. Annikor a 17. században az abszolutizmus lép külföldön a rendiség helyébe, nálunk tovább fennmarad a régi állapot. A szatmári béke konzerválja a rendi privilégiumokat, másrészről az örökösödési jogot s a ins resistendi megszűnését s így a dualisztikus küzdelmekből, király és rendek között, amii az előző századokat dominálja, nyugalmi helyzetet teremtő kompromisszum áll elő. Ugyanekkor elterjed külföldön az üj con&litucionalizmus eszméje Angliában s ezt átveszi a magyar rendiség is azzal a lényeges különbséggel, hogy amig a llabias corpus acta a rendiségen kívül álló osztályok jogait is megállapítja, a magyar rendiségnél ilyen nem Tordult elő s a leges fundamentates constitutionális biztosítása sohasem egyéb a rendi kiváltságot biztosításánál.") A pragmatica sanctio törvénybeiktatásánál is a kiváltságok biztosítása volt a föltétel akkor, amikor már az 1715. VIII. tc. teljesen antikválta a nemesi katonáskodást, ami a kiváltság legális alapja volt. Már most le kell számolnunk azzal az általánosan elterjedt nézettel, melyet a legújabb kutatások nyomán írt nagy müvek 7) még nemi tudtak megváltoztatni, hogy a rendiség és a vármegye volt az alkotmány s a független különállás fenntartója. Följebb vázoltuk, hogy a rendiség nevezetesen a zömét kitevő megyei nemesség csak saját önös céljait hajhászta s ennek érdekében, ha kényszerítő körülmények között is, Lemondott az önrendelkezésről és nem tudta megakadályozni, hogy a hivatalszervezet révén az állami élet egyéb tényezői is kikerüljenek a kezéből, amik ellen az erőtlen országgyűlési tiltakozások mit sem használtak. Az egyetlen eszközük a király terrorizálására a megye volt, ahol ök voltak az urak. A 17. század második felétől kerül sor a megyék szerepére, mikor ök a katonai adminisztráció végrehajtó szervei s az ő szabotálásukon megkéshet a hadseregellátás s megbukhatnak így katonai akciók is. Erre korábban nem került sor, mivel az országgyűlés volt a rendi kiváltságok védője s csak mikor a 18. század folyamán mind több tennivaló hárul a békétlenkedő megyékre, kezdenek rájönni jelentőségükre és kezdenek egymással való korrespondeálás után tiltakozni a királyi rendeletek ellen. Nyilt ellenálásra csak II. József alatt került sor, amikor a passzív resistentia sikeres is volt, de nem a megye rendi ereje, hanem az uralkodó kényszerhelyzete révén..) Ettől kezdve a megye az alkotmány bástyája. A nemesi megye volt már korábban is a magyar élet biztosítéka, de az önállás megvédésére teljességgel képtelen. A rendiség tehetetlenségének jó példája a Rákóczi felkelés, ahol a rendi beosztás és tagozódás, érvényesülése a modernebb elgondolásokkal szemben sokban hozzájárult a mozgalom csődjéhez. Az a körülmény, hogy a bécsi kormány Mohács után a 18. század végéig nem borította fel az alkotmányt s nem olvasztotta be Magyarországot, noha az önrendelkezésnek legfőbb tényezőit ekkor már nem bírtuk, avval magyarázható, hogy egyrészt az ereje hiányzott hozzá külső lekötöttsége folytán, másrészt nagybefolyású kitűnő magyar főurak maguk is a rendiség tagjai ennek gondolatkörétől áthatva, visszatartották az udvart a végzetes lépésektől, azonkívül egyes elhivatott nemzeti hőseink küzdelmei is meggyőzték az udvart arról, hogy a független önállásnak legalább külső jelei a magyarság békéjének elengedhetetlen feltételei. A 18. században a pragmatica sanctio utáni időben pedig ez a kötés biztosította az alkotmányban levő függetlenség fennmaradását. Mindebben azonban a megyei nemességnek vajmi kevés az érdeme s így ez a 19. században szerephez jutó osztály egyáltalán alkalmatlannak bizonyult a korábbi századokban a nemzeti függetlenség megóvására c általában minden egyébre saját érdekeinek védelméK kívül, amely a most tárgyalandó korban is középpontját adja tevékenységének. Amikor az 1790. utáni eseményeket vizsgáljuk egyfelől az udvar abszolutisztikus hajlandóságaival kell számolnunk, melyek szerint Magyarország is csak egyike az örökös tartományoknak és ennek következtében úgy kell elbánni vele, mint a többivel. Mivel azonban a magyar alkotmány ezt meg nem engedi, főleg az 1790.X. t. c, úgy hát a külső formák betartásával kell kéz alatt mindent megtenni az abszolutizmus elvei érvényesülésének érdekében. Másik részről a nemesi kiváltságokhoz való csökönyös ragaszkodás érvényesül állandóan és egyedül, s ennek érdekében minden egyéb háttérbe szorul. E két tényezőből tevődik össze az a sok eredménytelenség, ami a 19. század 40-es éveiig az országgyűléseken történt. II. Lipót rövid uralkodása után I. Ferenc csökönyös, merev abszolutizmusa következett. Mária Terézia és II. József elgondolásainak minden emelkedettsége sélkül s tisztán azzal a meggyőződéssel, hogy ez az egyedül üdvözítő rendszer a nyugalom, a béke megóvására s a veszélyes forradalmi eszmék benyomulása ellen. Ennek a rendszernek egyenesen kapóra jött az országgyűléseken szereplő megyei nemesség korlátolt rendi gondolkodása s privilégiumaihoz való ragaszkodása. Mindkét, önmagát túlélt rendszer kitűnően megértette egymást abban a tekintetben, hogy az új gondolatok elől homokba dugta a fejét. Az emberi jogok és egyéb forradalmi vívmányok a nemességnél arra a sorsra jutottak, mint a 18. században a'konstitucionalizmus gondolata, azaz önmagára alkalmazta őket s az 1790—91-i országgyűlés hirtelen magáraébredése után, mikor észrevették, hogy milyen messze is vagyunk az önrendelkezés teljességétől és kezdték a nemzetet önmagában megtestesítő nemességnek itt az országgyűlésnek követelni a hiányzó kellékeket, csakhamar elaludt s visszasülyedtek abba a lethargiába, melyben azelőtt voltak s kiváltságaik folytonos megerősítése fejében hajlandók voltak lemondani az önrendelkezés kellékeinek megszerzéséről, illetve belenyugodni abba, hogy sorsunkat továbbra is Bécsből s végeredményben nélkülünk intézzék. Ez azután megérte az udvarnak, hogy gondosan őrködjék az alkotmány betűjének betartásán s megtegyen olyan gazdasági engedményeket, melyek jó propagandaeszköznek bizonyultak az országgyűlésen, viszont nem sértették a tartományok állandóan szem előtt lebegő érdekeit. A rendek látták a tényleges helyzetet, fel is panaszolták az ország háttérbeszorítását gazdasági téren a tartományokkal szemben, fel is sorolták kívánságaikat, melyek a tartományok és Magyarország között a teljes viszonosságot helyreállították volna, viszont a bécsi udvar ezt egyszerűen elutasította,8) s a bécsi levéltárak aktáiból ki(lerítheíően, mindig arra hivatkozva, hogy Magyar132