Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 17-18. szám - A reformkor előtti politikai gondolkodás előzményei és következései

A reformkor előtti politikai gondolkodás előzményei és következései Irta: Mérei Gyula dr. Hogyha meg akarjuk érteni a mult század első negyedének dualisztikus viszonyait, külön kell megvizsgálnunk a két tényező, a bécsi udvar és a magyar rendűk politikai gondolkodását. Noha tisztában vagyunk azzal, hogy a két tényező együttes működése adta azokat a történeti eredményeket, amilkről a történetíró beszámol és mindig mesterséges s a történeti élettel ellenkező tevékenység az egymásra állandó 'kölcsönhatással levő hatóerők szétválasztása, éppen a történeti élet reális szemléltetése s a valóságot leginkább megközelítő helyreáll í Aratása szempontjából néha elkerülhetetlenül szükséges az át- meg átfonódott szálak szétbontása s útjaik külön vizsgálata, amit az eredeti s természetes öszszegubancolódott állapotuk nem enged meg s ezáltal útját állja a helyes megismerésnek. Az istentől eredő királyi hatalom gondolata, a király korlátlan és felelőtlen uralmának éppen a főtételből kövekező elmélete Bodin és társainak írásaiban rendszerbe foglalva, megveti az abszolút királyi hatalom jogi fundamentumait, miután már a történeti élet elevenen ható tényezői a fejlődés során megmunkálták a talajt az ilyen törekvések számára. Az új uralmi rendszerek és módszerek úgyszólván elsőrendű tevékenysége, hogy tetteink legitimitását megfelelő jogi és történeti alappal támogassák s igyekeznek — ha maguktól nem akadnak — szerezni olyan tudósokat, akik ezt a feladatot el tudják végezni. Az abszolutizmus legitim voltát hirdető elméletek szerzőinek gondolataik beszerzésénél nem is kellett messzire menniök. A renaissance irodalmi megnyilvánulása, a humanizmus által új életre keltett klasszikusok bőséges források voltak a fejedelem korlátlan hatalmának elmélete számára s tekintélyükkel támogatták az új elveket. A klasszikus jogi források a hatalomnak emberfölötti mértékével ruházzák fel az uralkodót. A hatalom isteni eredetének eszméje az annak birtokában levőt a közönséges halandót, az egyszerű hercegek, grófok, bárók fölé s az antik héroszok, istenek közé emeli fel. Innen a barokk uralkodó egyedülvalóságának magyarázata, aki a körülötte levő eleven életű ember sokaságában éppúgy magában van s társtalanul él, mint a sivatag királya az oroszlán a körülötte mozgó dús faunában, vagy mint a nap az apró égitestek roppant rajának centrumában. Ezt tudva egyáltalán nem lepi meg a mai modern kor emberét, ha pl. egy történeti eseményt ábrázoló képen a vászon főalakjai az előtérben szereplő antik isten és nimfa, akik természetes hozzátartozói, mondjuk társai voltak az uralkodókat ábrázoló képeknek, mintegy jelképezve a fejedelmek emberfölötti állását.1) Ilyen szemszögből kell néznünk azt is, ha egy menyezetfestményen istennőnek öltöztetett uralkodónőt röpít négylovas szekéren az égbe a festő. Rendkívüli dolgok csak uralkodóval történhetnek, csak az ő sorsuk lehet tragikus,2) csak ok lehetnek az antik tragédia ikathurnusos, aischilosi emberfölöttíiségben mozgó hőseinek méltó utódai a barokk tragédiában s a mellékalakok is legalább hercegek, bárók, grófok. Egészen érthető eme mozaikszerűen egyeberakott adatokból is, hogy politikai téren viszont igyekezték alkalmazni az állami életre a hatalom isteni eredetének gondolatát s az elvből folyó következtetéseket teljesen levonni. A magános szírt módjára egyedülálló fejedelem nem tűrhetett maga mellett olyan osztályokat, melyeknek előkelőbb tagjai csaknem egyenlő hatalmúak voltak vele, az egész rend kiváltságai pedig az ő uralkodói akaratának teljes érvényesülését gátolták. Szükséges volt tehát az abszolút állam lejedelmének egyrészt a territóriumok urainak hatalmától megszabadulnia, másrészt a rendi kiváltságoktól, hogy ezt utóbbiak eltávolítása által az államtól eddig elvont anyagú erőket az állam illetve az öt megtestesítő uralkodó szolgálatába állítsa. A territóriumok urainak megtörése réven sikerült az uralkodónak, pl. XIV. Lajosnak az állam határát az országhatárig kiterjesztenie s ezen a területen belül egyetlen középponti akarat érvényesülését kiharcolni. A nemesség hatalmának fokozatos gyengítése, bizonyos fokú adózásra késztetése által őket is bevonta az állam terheinek viselésére, ami azoknak némileg arányosabb megosztását eredményezte. Természetesen ezek az általános jellemzők nem minden országban fordultak elő s nem is érvényesültek maradéktalan tisztasággal s hogyha ilyen éles fogalmazásban állítjuk be a dolgot, annak ugyanaz a célja, mint az ideáltípusoknak a történeti karakterrajzoknál, egy általános forma felállítása, hogy az egyedi sajátságok jobban kidomborodhassanak. A Habsburg-ház tagjai a 16. század közepétől fogva törekedtek arra, hogy az abszolút uralkodói hatalmat érvényesítsék s a felségjogok körébe vonva számos dolgot, ami nem képezte eddig a rendi gondoskodás tárgyát, hatalmukat az állami élet minél szélesebb területeire kiterjesszék. A Lipót-féle nyers abszolutizmust felváltó felvilágiasult Mária Terézia- iéle, a már korábban is királyi gondozás alatt levő had- és pénzügy mellé, a humánus gondolatok nyomában felnövő népegészségügyi és jóléti intézkedések, az oktatás ügyeit, a nép gazdasági helyzetének megjavítása dolgát is kezébe vette s így a rendek kezéből mind több ügy csúszik át a középponti hatalom kezébe, nem is szólva az ipar- és kereskedelemi-, a vámügyről, melyek a merkantilista elveket követő bécsi udvarnál természetszerűen központi igazgatás alatt voltak. Amikor azonban a fejedelem az állami élet mindig több ágát igazgatja, igyekszik a centrifugális tényezők, a rendek hatalmát csökkenteni s őket az állam egyik a többihez hasonló osztályának tekintve, őket az állam érdekeinek szolgálatába állítani. A rendek többé nem tűnnek fel a többi társadalmi osztályok fölött állónak, a fejedelem abszolút gondolkodásában, hanem csak egy tényezőnek, melynek a többihez hasonlóan kell közremunkálnia a köz, az állam java számára s így egyéni érdekeiket alá kell rendelniök az államéinak, amint, hogy az istentől eredeti hatalmú uralkodó is csak azért egyesíti magában az egész államhatalmat, hogy az államot annál jobban ki tudja szolgálni. A feljebb vázolt barokk tulajdonsága, a felsőbbrendűség, az egyedülvalóság megmaradtak továbbra is, de a belső tartalom megváltozott s míg a kezdeti fokon, XIV. Lajosnál az uralkodó csak a jogokra, a felelőtlenségre nézett s így gyakran tett az állam érdekeivel ellenkező dolgokat egyéni becsvágyból, a későbbi fokon Mária Terézia, II. Frigyes és II. József idején már a kötelességek is tekintetbe jönnek 130