Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 11-12. szám - Kapitalizmus és individuálliberalizmus

Ekkor, a XVIII. század vége felé, ebből a negatívumból, a céhkötöttség és a feudális korlátok megszüntetésének vágyából és szükségéből született meg az az irányzat, amely a tudományos keresztelőn csakhamar az individuál-libcralizmus nevet nyerte el. Gazdasági téren az individuál-liberalizmus a szabadság jelszavát tűzte ki zászlajára. A szabadság jelszava pedig ebben az esetben egyszerűen a közösség erdekében évszázadokon keresztül fennállott szabályozottság megszüntetését jelentette. A gyakorlatban a szabadság a céhkorlátok megszűnésében, a nyersanyagbeszerzés szabadságában, az áraknak és munkabéreknek a piacokon végbemenő mechanisztikus alakulásában, a belső és külső vámvonalaknak felbomlásában és a föld szabad forgalmában nyilvánult meg. Ha alaposabban' nézzük ezeket a vívmányokat, érdekes jellemvonásra bukkanhatunk. Ez a jellemvonás antiszociális mivoltuk, a szónak abban az értelmében, hogy szem elől tévesztve a társadalom integrált jellegét, éppen azokat a fonalakat vágták el, amelyek a» egyetemes emberi kultúra szerves anyagi bázisát fogták össze. Ebben az értelemben a liberálizmus ezen említett alkotásaival Krapotkin is meg lehetett elégedve. De adjuk meg a császárnak, ami a császáré. A tények annyira közismertek, hogy csupán az elvakult rosszindulat tagadhatná le azoka* a gazdasági eredményeket, amelyeket a XIV. század folyamin az emberiség elért. A nemzeti vagyonok és jövedelmek néhány évtized alatt tízszeresre, húsz-szorosra emelkedtek, a nemzetközi kereskedelem hallatlan mértékben fellendült, a népesség megsokszorozódott, a mezőgazdasági termelés produktivitása emelkedett. Ezt az eredményt a liberalizmus számlájára szokás írni. És valóban joggal tehetjük ezt, azzal a korlátozással, ha egyrészt a liberalizmus alatt nem értünk többet, mint amennyit az a történelem tanúbizonysága szerint valóban jelent, másrészt pedig képesek vagyunk meglátni eme nagy és fényes eredmények mellett a XIX. század ezernyi gondját és baját is. De hát vájjon mi az, amit a liberalizmus jelentett? Nem többet és nem kevesebbet, mint egy régi, elavult, az új szükségleteknek már meg nem fölélő, az élet rohanó iramában elmaradt gazdasági rendszer romjainak eltakarítását. Ebben az értelemben a liberalizmus nagy történelmi missziót teljesített. Csakhogy — és itt egy nagyon érdekes tényt figyelhetünk meg — ahelyett, hogy a régi rendszer romjainak eltakarítása után az emberiség hozzálátott volna az újszerű viszonyoknak az újonnan megjelent gazdasági erőknek és tényeknek szociális szabályozásához, megrészegedett a fejlődés gyors iramától s az okot és okozatot felcserélve, a romok eltakarításának munkáját alkotómunkának s a liberalizmust építőrendszernek, hamarosan pedig egyedül üdvözítő dogmának 'tekintette. Kapitalizmus és liberalizmus között szerves összefüggés nincsen. Ezt bizonyítja a gazdaságtörténelem folyamatainak megfigyelése és emellett szól az a körülmény is, hogy a kapitalizmus és a liberalizmus annyira különnemű fogalmak, hogy azok között valódi belső kapcsolatot éppen heterogenitásuk zár !ki. Az egyik a gazdasági termelésnek azt a rendjét jelenti, amelyben tőke vagyis technikum is alkalmaztatik, a másik ezzel szemben az emberiség történelmének azt a szakaszát, amidőn a gazdasági és társadalmi élet rendjének szabályozására hivatott addigi szabályok eltöröltettek. Ebből természetesen következik, hogy semmi alapja sincsen annak a felfogásnak, amely oly értelmű kapcsolatba hozza a kapitalizmust és a liberalizmust egymással, hogy a liberális dogmának megsértése egyúttal a kapitalista termelési rend sérelmét is jelenti. Megállapítható az individuál-liberalizmus sajátságos természetének két alapvető karakterisztikuma. Az egyik — amint már említettem is — a liberalizmus negatív természete. A gyakorlatban a liberalizmus sohasem jelentett mást, mint a meglévőnek eltörlését, kiszolgált intézmények lerombolását. Az elméletben viszont a liberálizmus a természetben uralkodó annak a „struggle for life", a létért való küzdelem elvének az emberi társadalomra való alkalmazása volt, amelyet Darwin az állatok világában talált érvényesnek. A másik karakterisztikum az az ellenmondás, amely a liberalizmus elmélete, dogmatikája és a liberalizmus a tökéletes „laisser fairé" elvét hirdetve a valóságban mindig kénytelen volt engedményeiket tenni. Szabadjon e tekintetben a kiegyezés utáni magyarországi liberális éra egynéhány tipikusan beavatkozó törvényes intézdésre hivatkozni. A jegybank-monopólium, a záloglevél korlátozások, a tagosítás, a kényszervetés forgó, a szőlő felújítási akció, az iparfejlesztési törvény, stb. mind olyan alkotások voltak, amelyekre a birtokon kívül liberálisabb ma is az állami omnipotencia, sőt talán — horribile dictu — a tervgazdálkodás intencióját fognák rá. Ebből a tényből azt hiszem, jogosan és a tényeknek megfelelően vonhatom le azt a következtetést, hogy liberálizmus sohasem volt egyéb, mint egy fikció. Az élet haladt a maga útján, újabb és újabb szükségletek merültek fel és — hála Istennek — sohasem és seholsem akadtak kormányok, akik ezeknek az új közösségi szükségleteknek kielégítését a liberálizmus alapdogmájára való hivatkozással a maguk teljes egészében visszautasították vOlna. A liberális élv legfeljebb, mint egy gátlás, mint egy Hermmung jelentkezett. Meg kellett adni az életnek, ami az életé, de ugyanekkor be kellett bizonyítani azt is, hogy a liberális dogma nem szenvedett kárt. A háború után európaszerte egy nagy nemzeti megújhodás tapasztalható. A formái, a megnyilvánulás módjai, a részletei ennék a nemzeti megújhodásnak országonként és népenként mások és mások. Lényegükben azonban valamennyien egy közös alapon nyugszanak. Ez a közös alap pedig a liberálizmus hipokrízisének megtagadása és azoknak a gátlásoknak megszüntetése, amelyek az ötven esztendővel ezelőtti törvényhozó tudóst és szakembert arra kényszerítették, hogy mindazt, amit a közösség érdekében tettek, vagy tenni kényszerültek szégyenkezve vallják be. Az új irányzat, amely az individiumok helyébe a nemzeti totalitást állította, semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy a gazdasági élet viszonyainak szabályozásába a közösség érdekeinek szempontjából nyúljon bele. Távolról sem jelenti ez a mindenáron való beavatkozás, szabályozás, regulázás akaratát, hanem csupán egyszerűen annak a felismerését, hqgy ma folytatni kell azt a munkát, amely Európa nyugati részein a XIX. század fordulóján, ná93