Törvényhozók lapja, 1935 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1935 / 9-10. szám - Politikánk lélektana

optimumot csak az az érték fejezheti ki, mely relatíve is megfelelő, viszont nincs veszélyesebb a relatív értéknél, amely semmi értékszempontra, csak a néphangulatra tá­maszkodik, mint döntő érvre. A demokratikus elv azonban mindkét szemponton belül érvényesülhet. 3. Az általánosság s a kiválasztás elvének praktikus értelmét a helyettesítés elve adja meg A helyettesítés elve azt fejezi ki, hogy mivel mindenre mindenki egyaránt al­kalmas, de viszont vannak nélkülözhetetlen közhasznú teendők, mint az ország kormányzata is, az erre alkalma­sak azt az erre alkalmatlanok helyett el kell, hogy végez­zék. Ez az elv meggondoláson alapszik, tekintetbe veszi és összehasonlítja a saját s az idegen értéket, s a kapcso­latot a lehető legalkalmasabb módon próbálja meg­teremteni. A helyettesítés elve a néplélek szocialibilitásából fa­kad és minden munkamegosztásnak is az alapjává válik. Ebből a szemszögből nézve a parlamentarizmus nem is egyéb, mint helyes munkamegosztás az állam kormányza­tára vonatkozóan. A helyettesítés elvének tudatosításáig minden csak tömeg marad s nem lesz csoporttá. A szo­ciabilitás érzésének alapjául az emberi erők korlátozott­ságának felismerése szolgál. V A helyettesítés elvéből folyik az a követelmény, amely/ állandó viszonosságot kíván meg helyettesítő s helyettesí­tett, azaz választó s képviselő közt; viszonosságot nem az érzelmek, hanem a méltányosság alapján. Két felfogást különböztethetünk meg, aszerint, hogy a méltányosságot a helyettesítő, vagy a helyettesített szempontjából fogjuk fel. A helyettesítő szempontjából a kapcsolatot a bizalom hozza lére, mellyel neki a helyettesített adózik, a helyet­tesített szempontjából a számadás szentesíti köztük a vi­szonyt. A bizalmat meg kell érdemelni, a számadásra pe­dig jogcím kell. A kritika hiánya éppoly hiba. mint a fe­lelősségérzet hiánya, mert enélkül a köztük lévő kapcso­latból függőségi viszony lesz. Mindezek után világos, hogy a parlamentáris rend­szer akkor jó, akkor kifejezője a népléleknek, vagyis lm az általánosság igazságos, a kiválasztás értékes, a helyet­tesítés szociális. III. Vájjon a diktatúra jobban ki tudná-e fejezni a nép­iéleknek ezen követelményeit? Nem valószínű. A diktatú­rát, ha eredményei nem igazolják, a néplélek maga sohse igazolhatja. A diktatúra nem ismer el kvalitatív különbségeket az emberek közt, bár látszólag a lehető legnagyobb megkü­lönböztetést állítja fel: mert a tömegből csak egyetlen embert emel ki. holott számot erre természettől fogv töb­ben tarthatnának és mert ez a kiemelkedés sem törvény­szerű rendszer, hanem kényszerű kivétel alapján történik. Értékkülönbséget csak önmaga s a nép közt ismer el, az emberek közt általában nem, ez egyeduralmának alapja. Különbséget csak egv irányban lát: önmagához való re­lációban. Vannak, akik hűségesek, s vannak, akik láza­dók. A társadalomellenesség kritériumát önkényesen és a néplélek logikájával ellentétben, sem általános szem­pontokból, sem a társadalom szempontjából nem állanítia meg, hanem csak önmagával való viszonylatban. A dikta­túra figyelmen kívül hagyja a néplélek önmagára iránvuló önérzetét s egyfelől betegesen megszorítja körére nézve, másfelől felfújja intenzitására nézve a néplélek tekintély­tiszteletre való hajlamosságát. Az általánosság elvét a diktatúra megfordítja s a kivételes egyén általános hatal­mának elvét kovácsolja belőle, a többi egyén a jogokba nincs beleértve, hanem ki van hagyva. A diktatúra a ki­választás elvét is megfordítja: ezt az aktív jogot teljesen kiveszi a nép kezéből és helyette a darwinizmus kiválasz­tódási elvét helyezi, a békés megegyezés helyett a kö­nyörtelen harc természtességét hirdetve. Értéktilalmat és cenzúrát állít fel s ugyanakkor a „nagyobb kvalitás — ki­sebb szám" axiómáját is megváltoztatja, azt hirdetvén, hogy a kisebb számnál értékesebb az egyesszám, s mert egy egyes kezében van letéve a hatalom, tehát az az egyes egyszersmind értékes is. Kiválasztás az egyénre nézve ily­módon csak in peius létezik. Az elvek nem a jövő szolgá­latára, hanem a múlt igazolására szolgálnak. Végül a helyettesítés elvének sem tud a diktatúra megfelelni, bár ezt közelíti még leginkább meg. Azonban míg egyfelől visszautasít minden kritikát, másfelöl felelős voltát is csak absztrakt ismeri el. A bizalmat megköveteli, pedig ennek a fogalomnak a lényege a kényszernélküli adáson nyug­szik. A szerződésből függőségi viszonyt létesít. (Folytatjuk.) —— ——i •••••••••^•w——M Politikánk léleldana Irta: Malcorr es Albert báró A történelem nagy fordulópontjain, mikor a nemzet múltjából kilépve új utakon keresi boldogulását, fenséges és veszedelmes feladat hárul azokra, akik élőszóval vagy tollúkkal a nagy újjáéledésbe beleavatkoznak. Az áldoza­toknál, melyet a fejlődés istenei megkövetelnek, a harus­pexeknek felelősségük teljes tudatában kell végezni misz­tikus hivatásukat, melyre őket nem egyéb, mint a tudo­mány és a lelkiismeret kötelezik. Ilyenkor minden — akár titokban kiejtett szó — a történelem egy-egy porszemét jelenti a szónoklat, vagy az írás azonban maga a törté­nelem, egyének és csoportok eszméit, akarásait jelenti. A legtöbb szó ilyenkor őszintétlen volt. Az öncélú hozsanná­zás vagy a sértett hiúság személyeskedése diktálja őket, s a tárgyilagosságnak, valamint az önzetlenségnek ilyen­kor kevés szószólója akad. Csak túl a mindennapi jó- és rosszindulatain, a pihent szemlélődés fenséges magasla­tairól nyílhat kilátás Sionra, s a völgvben bálványaikat körülzsongó tömegekre. A mult és jövő döbbenetesen, nagyszerű határán 1ehet-e meghatóbb feladat, mint véle­ményt mondani, mint féltő gonddal segíteni azt, kit ön­magunknál is jobban szeretünk — a nemzetet, hogy év­ezredes kínjai után a feltámadáshoz vivő utat megtalálja. A történelem tele van intő, fájdalmasan pompás pél­dákkal, a közösség és az egyesek nagyszerűségével. Róluk, belőlük tanulta nemzedékünk a hitet, a bizalmat és az ön­célúságot. De belőle fakadnak bűnei is, az örök Koppá­nyok átka, a széthúzás és nemtörődés kataklizmái. Mert nem kísért-e még ma is Lehel, s a gyászmagyarok elret­tentő mementója, mint a nemtörődés kútfője? Mert nem lappang-e ott a mohácsi csata végzetes előzményeinek intő példája vezéreink lelkében? Nem jut-e mindannyiunk eszébe Zrínyi, Frangepán, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth félelmetes sorsa — a vállalkozások bukása? S nem hör­dülünk-e fel olykor, ha a történelem lapjait forgatva, csak az élve bukottak késő babérjait faláljuk, míg II. Lajos­nak csak egyszerű nekrológot szentel a kegyelet, annak a királynak, aki nemzetétől elhagvatva, életét — az életét — adta a hazáért — Mohácsnál. S ha vérrel és könnyel szentelt csonkaságunkban a 73

Next

/
Oldalképek
Tartalom