Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 7-8. szám - A mezőgazdasági cikkek árának javitása

Akik a monarchia korabeli közös vámterületet sírják vissza, azok elfelejtették, hogy Magyarországon épen akkor virágzott a legelszomorítóbb iparág: a vándortarisznya szövése és a vándorbot faragása. Egész falvaknak földművelő és kézműiparos népe hagyta el ezt a tejjel és mézzel folyó Kánaánt. Miért? Mert nem akadt számukra munkaalkalom. A nyersterményt kivittük, a készárut behoztuk. A magyar állam nem tudta ezen a tejjel és mézzel folyó Kánaánon a saját gyermekeit munkához juttatni, eltartani. Pedig a nagy földrajztudósnak: Reclusnak megállapítása szerint a történeti Magyarország „született" ország volt. Olyan ország voltunk, amelynek egész népe Istentől megáldott értelmiségével, annak a Kárpátok koszorúzta földnek állat-, növény- és ásványvilágából minden, de minden szükségességét bőven fedezhette. Az a gyászos történelmi tény végre megérlelhetné bennünk azt a tudatot, hogy az egyoldalú, vagy legalább is túlnyomóan agrárberendezkedésre alapított nemzeti életszervezet törékeny. Politikailag is, társadalmi téren is azok az államok erősek, amely államokban a mezőgazdaság maga mellett találja a maga nagy fogyasztóját: a nyersterményeket és termékeket feldolgozó kézműves és gyáripart. Amely államokban a saját lakosság szellemi és testi munkaerejének, mint a legbecsesebb nemzeti adottságnak állandó kihasználása a legfőbb állampolitikai cél. Amely államokban ennek a legfőbb célnak érdekében összhangot, szerves összefüggést teremtenek, tartanak fenn és fejlesztenek a kétféle termelési ágazatt: a mezőgazdaság és az ipar között. De maradjunk csak a búzakivitel kérdésénél. A búza, általában a kenyérmagvak, a húst, tejet, a zsírt stb. szolgáltató állatállomány, a ruházati cikkeket szolgáltató állati és növényi termékek a létfentartásnak nélkülözhetetlen eszközei. Az a gazda tehát, aki búzáját, lábasjószágát, nélkülözhetetlen állati és növényi termékeit előbb eladja, mintsem saját magának, családjának létfenntartásáról, saját gazdasági üzemének zavartalan folytathatásáról gondoskodott volna, önmagát, családját a nélkülözés, gazdaságát pedig a pusztulás veszélyének teszik ki. Ugyanezt mondhatjuk a nemzeti háztartásra is. A nemzeti létfenntartás és a nemzeti gazdálkodás zavartalan folytathatásának érdekében a legközvetlenebb cél a belső fogyasztási szükségleteknek teljes fedezése és kielégítése. Amiből következik, hogy csak azok a mezőgazdasági termények és termékek adhatók el a külföldnek, amelyek a társadalom fogyasztási képességének teljes kielégítése után maradnak meg, mint feleslegek. Vagyis nem volna szabad a külföldnek addig eladni egyetlen kilogramm kenyérnek valót, általában nélkülözhetetlen létfenntartási cikket, amíg itthon egyetlen éhező és egyetlen ruhátlan ember van. A családtagok a családfőhöz, a nemzetnek fiai a nemzetnek politikai egységéhez, mindnyájan önmagunkhoz állunk legközelebb. Elsősorban tehát önmagunkról kötelességünk gondoskodni. A trianoni Magyarország is termel annyi kenyérmagot, annyi egyéb élelmiszert és annyi ruházati cikket, hogy egyetlen egy olyan éhezőnek, egyetlen egy olyan ruhátlannak sem volna szabad lennie, aki ezen a földön dolgozni akar. A trianoni Magyarország nyolc és fél millió fogyasztójának legalább a fele, de valószínűleg több mint a fele része már régóta nem takarékos, hanem nélkülöző életet él. Ezen felül a népességnek igen jelentékeny része a munkanélküliség, a keresetnek hiánya miatt valósággal koplal és ruhátlan. Hogyha már most a nélkülöző életmódot folytatók, továbbá a munkahiány miatt keresetnélküliek a mezőgazdaságnak produktumaiból annyit fogyaszthatnának, mint amennyit kereseti képességükhöz, munkabírásukhoz mérten valóban elfogyaszthatnának: egészen bizonyos, hogy a nemzeti háztartás produktumainak sokkalta kisebb része volna külföldre kivihető, mert azoknak a produktumoknak sokkalta nagyobb része fogyasztatnék el itthon. Egészen bizonyos aztán, hogy a belső fogyasztási képességnek teljes kiclégíthetése folytán az élelmiszerek és ruházati cikkek körében állandó volna az igen élénk kereslet. Az élénk keresletnek pedig legközvetlenebb következménye az áraknak javulása és egy bizonyos színvonalon állandósága. Hogyha a nélkülöző életmódot folytató, továbbá a munkahiány miatt keresetnélküli családok kereseíképességiikhöz mért arányban fogyaszthatnának: okvetlenül emelkedne a házasságkötéseknek és a születéseknek a száma.*) Uj Toldi Miklósok és Kinizsi Pálok sarjadnának a trianoni ugaron. Egészséges, a munka és hadifáradalmakat könnyen eltűrő, betegségnek ellenálló, erős szervezetű nemzedék növekednék évről-évre. Ez a számbelileg állandóan gyarapodó és egészséges, erőteljes nemzedék új fogyasztóként szintén kenyér és ruházat után kiált. A mindennapi életsziikségleti cikkeknek kereslete tehát nemcsak élénk, hanem állandó is volna, sőt folyton fokozódnék. Hogyha pedig a mezőgazdaság produktumait — még hozzá nyersállapotban — a belső fogyasztási képességnek teljes fedezése és kielégítése előtt eladjuk a külföldnek: kiszámíthatatlan károkat okozunk önmagunknak. Mert a nyersállapotban kivitel által potom áron eladjuk a növényi termékeknek a mezőgazdaságban rendkívül fontos talajjavító, — az állati termékeknek pedig az iparban egy-egy egész iparágat foglalkoztató melléktermékeit. Megfosztjuk önmagunkat a fő- és melléktermékek ipari feldolgozásának lehetőségétől. Önmagunk mesterségesen idézünk elő munkahiányt. Önmagunk teremtjük meg a nélkülözésnek, a koplalásnak, a ruhátlanságnak kényszerhelyzetét. A családalapításoknak, a születéseknek számát önmagunk korlátozzuk. Pusztít az egyke. Toldi Miklósok és Kinizsi Pálok helyett horpadtmellű, sápadtarcú, papírfülű, a tüdövész és egyéb betegséggel szemben ellenállásra képtelen, satnya nemzedék jön utánunk. A nélkülözés, a koplalás pedig még inkább rossz tanácsadók. Egyideig csak eltűrhető, elszenvedhető. Az a társadalmi rend és béke, amely a tömegeknek nélkülözését, sőt szenvedését karhatami erővel leplezi: nem igazi lelki béke és csupán az erőszak előtt meghajló társadalmi rend. A gazdasági érdekeken felül tehát nemzetpolitikai érdekek is egyenesen azt diktálják, hogy a belső fogyasztási képességnek teljes kielégítése, ennek a fo*) A színtiszta magyar Hajdú vármegyében 1933. évben 1500-zal kevesbedett a születések száma. 74