Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 15-16. szám - A mezőgazdasági politika uj utjai és eszközei. Válasz egy értekezésre

A mezőgazdasági politika uj utjai és eszközei — Válasz egy értekezésre — A Közgazdasági Szemle májusi számában jelent meg fenti cimen egy hosszabb értekezés, O. N. L. mezőgazdasági kamarai igazgató tollából. Hogy erre itt most pár sorban válaszolunk —• célunk semmiesetre sem vitának a provokálása — annak kizárólag oka az, hogy rámutassunk némely tudománytalanságra, ami helyet kaphatott a Tudományos Akadémia támogatásával megjelenő tudományos folyóratban. A cikk maga úgyszólván vádiratnak készült az eddigi pénzügyi és mezőgazdasági kormányzat politikája ellen és ezeknek a súlyos mulasztásait rójja fel oldalakon keresztül. Tizennégy év eredményeit, bírálja el három-iiégj-százéves történelem alapján, teljes egyéni beállításban. Az egyéni beállítottság egyoldalú, szigorúan ragaszkodik a gazdakamarai íróasztal ismerte problémákhoz, azon túl nem is akar látni, nem is akar semmit sem mérlegelni és nem is megy túl a vidéki vicinális nézőpont látókörén. Nem tudjuk, hogy milyen eszközökkel méri ez a komoly lap a hozzá beérkező anyagot, de mégis csak kigyomlálhatná az ilyen értekezésekből azokat a naivitásokat, amik egyrészt nem válnak díszére a lap nívójának, másrészt pedig, ha már ép annak a társulatnak, amelynek ez a hivatalos lapja, az elnöke hivatkozott egyik beszédében arra, hogy ma már a közgazdasági tudomány exact tudománynak számít, miért nem alkalmazzák az exact tudományokat megillető köteles objektivitást. így például a legfőbb hibájául rójjuk fel a cikknek azt, hogy mai szemmel méri a problémát és nemi veszi tekintetbe egyáltalán azt, hogy 1918 előtt más volt az ország mezőgazdasági helyzete földrajzilag is és politikailag is, e hogy ha a mai helyzetet nézzük, akkor nem projektálhatunk teljes mértékben a mai helyzet szerint, mert — eltekintve most a sovinizmust, vagy egyéb hazafias érzéseké, csupán gazdaságilag néz>ve — ez feltétlenül bizonyos jogfeladást is jelent az elrablott területeket illetőleg. Közelfekvő példát tudunk erre felhozni: az új magánjog kodifikációját. Még 1915-ben került először a parlament elé az új magyar magánjognak a törvényjavaslata, ami az akkori idők más fontosabb kérdései miatt lekerült a napirendről. Utoljára 1928-ban került ismét ez a kérdés a ház elé és újra csak javaslat maradt, több okból. Egyrészt a súlyos gazdasági válság sürgősebb megoldásra váró problémákat vetett fel, mászrészt pedig sokan bizonyos jogfeladáet láttak abban, ha megalkotjuk a mai kor új magánjogi törvényét, a mai Csonkaország rsézére. Annak ellenére, hogy ez már régesrég megérett a kodifikációra, sőt az utódállamok jogegységesítő törekvései a magánjog azonosságán rést ütöttek, nagy egészében azonban a magánjog a régi politikai határokon belül még osztatlan és egységes jogterületet jelent. Az új magánjogi kódex azonban ezzel szemben a csonka ország szűkreszabott földrajzi területére szorulna vissza és megindítaná ezzel azt a lassú elhidegülési folyamatot, amit úgyis minden eszközzel igyekeznek az utódállamok a megszállott területeken keresztülvinni, s az új magánjogi kódex hozzájárulna a testi sorompóknál sokkal károsabb lelki sorompók kialakulására. Márpedig ezeket az összekötő szálakat nem elszakítani, hanem igenis szorosabbá kell tenni, ez a csonka ország feladata az elszakított magyarsággal szemben. Vagyis, ha mindazt — tegyük fel a legjobbkat, elfogadva cikkírónak minden szemrehányását jogosnak, habár ebben sem értünk vele egyet, — a pénzügyi és mezőgazdasági kormányzat rövid 14 év alatt megvalósította volna, amit cikkíró felvet, akkor az a szó szoros értelmében úgyszólván végleges berendezkedést jelentett volna a mai területen, olyannyira, hogy ezek után felvetve a reVizió kérdését, az utódáJlamok magyarjai joggal idegenkednének ettől, mondván, hogy nekik nálunk mezőgazdaságilag semmi keresnivalójuk nincs. S akkor nem beezélük arról, hogy olyan organikus változtatásokat 14 év alatt megvalósítani nem is lehet. (Nem védjük a mezőgazdaság minisztereit, hiszen előfordult egyik régebbi földmivelésügyi miniszterünkkel az az eset, hogy egy bizottsági ülésen, amikor az egyik szónok a George-izmusról beszélt, akkor a miniszter a titkárához' hajolt és megkérdezte tőle, hogy mi a georgeizmus? Állítólag a titkára erre vállat vont, mint aki ezzel jelzi, hogy ő 6em tudja. Nem szabály, hogy egy földmívelésügyi miniszternek kell tudnia valamit arról a bizonyos Henry George-ról, de semmiesetre sem árt!) Nem osztjuk cikkírónak azt az állítását, hogy nálunk minden az iparért történt az utóbbi években és a mezőgazdasággal a kormányzatok nem törődtek. Az a része pedig, amely olyan, a mezőgazdaságot előmozdító törvény megalkotását sürgeti, mint amilyenek voltak az iparpáortoló törvények, csak naivitás lehet. Tudnia kellene ugyanis, hogy az egyes iparágak itthoni megteremtéséhez nyújtott kedvezmények csak igen csekély részét alkotják annak a nagy tőkeszükségletnek, ami egy-egy ilyen iparág felépítéséhez szükséges, amíg egy-egy ilyen gyártási ágazat rentabilissé válik. Nem szólva arról, hogy az iparvédelemnek ilyenirányú meghonosítása sok esetben idegen tőke importját célozta, ami a legtöbbször be is következett. Vagy idézzük számszerűleg azt a tételt, amit jelezne az a szám, hogy a gazdavédelmi rendeletek, illetve a védettség milyen nagy összegű ipari követelést fagyasztott be nálunk? Vagy vitát rendezzünk abban az irányban, mit jelentene egy olyan vámpolitika, ahol minnél többet juttatnánk a külföldnek munkabér- és vállalkozói nyereség címén a behozott árukért? Ennek a mezőgazdaság semmikép sem látná a hasznát. Ha Széchenyi Istvántól Baross Gáborig akadtak nagy férfiak, akik szükségesnek tartották és meghonosították az iparosodási politikát, talán mégÍ6 volt ennek valamelyes gazdasági és politikai jogosultsága. De nem vitázni akarunk, csak néhány pontban rámutatni arra, hogy mi a valóság és mi a demagógia. Rámutatni arra, hogy tudományos folyóiratba miként kerülhet bele egyoldalú, akaratosan egyoldalúan beállított ten132