Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 9-10. szám

Végre a pénzügyminiszter által ezén az úton felvenni szándékolt cca 100—120 millió pengő sem olyan nagy öszszeg és az a tény, hogy az összeg nem pénzügyi hiányok fedezetére fordíttatnék, hanem egyedül és kizárólag beruházási célokra, megkönnyítené a kölcsön plasszirozását. Semmiképen, seim volna indokolt tehát az osztrák kölcsön mindenféle szempontból terhes feltételeit lemásolni. Mások lévén a kibocsátás körülményei, mások lehetnek a feltételek is. Egy bizonyos: beruházásokra, a jelen esetben annak egyetlen eszközére, a belső kölcsönre szükség van. A netán az állam által vállalandó elmaradhatatlan hátrányokat éa kötelezettségeket ellensúlyozza a beruházások frissítő ereje, az ipar és kereskedelem felpezsdülése, a munkanélküliség csökkenése és az állami jövedelmek elmaradhatatlan szaporodása. 4. A FŐVÁROS 15 MILLIÓJÁNAK ÜGYE, amelyre elmondhatjuk, hogy van, de nincs. Az ügy már annyira összekuszálódott, hogy ember legyen a talpán, aki kiismeri magát benne. Hogy a főváros adminisztrációja, amely minden kétséget kizárólag feladáítának magaslatán áll, tartatlékolt, nemcsak, hogy nem kifogásolható, de úgyszólván természetes. A legkisebb vállalati üzem tulajdonosa is köteles tartalékolni és a nyereség egy részét eljövendő roszszabb időre félretenni. Ha a tartalékolásról elfelejtettek a városháza pártpolitikus urai behatóan informálódni, szin-, tén nem vehető rossz néven tőlük. Nyilvánvalóan féltették a nehezen elért megtakarításokat a pártvezető urak mohó étvágyától. Féltek a kierőszakolandó, évekre előre szóló rendelések feladásától, s általában olyan indokolatlan kiadások forszirozásától, amelyeket a pártpolitikus urak bizonyos pártszempontok miatt követelni gyakran kényszerüld nek ós amelyek ellen csupán egyetlen védekezési mód van, hogy „nincs rá fedezet." A tartalékok képzése mellett a legutóbbi mérlegben még egy aránylag kis költségvetési hiányt is sikerült a városháza vezetőinek kimutatni. Ennek is meg volt a taktikai célja és értelme. A főváros folyton fogyó jövedelmei mellett és az állam mostoha bánásmódja, s a főváros financiális érdekeinek az állam részéről való, majdnem teljes negligálása láttán, célszerűbbnek mutatkozott a vagyonmérleg szépítése és mesterséges kendőzése helyett már most kisebb deficitet kimutatni. Talán volt ennek a külföld felé irányuló demonstrációs célja is. Semmiesetre sem hibáztatható, azért ami történt, a városi adminisztráció, — inkább elismerés illeti meg azért, hogy eljárásában a rendes kereskedő óvatosságával, gondosságával és előrelátásával járt el. Hogy a város pártpolitikusi urai, akik állítólag a város ügyeiért élnek-halnak és éjjel-nappal a város különböző gazdasági ügyeivel foglalkoznak, nem látták volna azt, ami történt, alig hihető. Hogy a magas belügyminisztérium városi osztályának urai, akik a főváros ügyein tartják állandóan a kezüket és minden kérdésiről eleve a legkimeritőbb tájékoztatást nyerik, ne tudtak volna, úgy a tartalékokról, mint a kimutatott deficit okairól, ugyancsak aligha képzelhető el. Papanek kormánybiztos úr, aki a városházán rezideál és néha egész kényelmetlenül bele^ tekint minden rezdülésébe a város pénzügyi és gazdasági kérdéseinek, meg lett volna lepve a helyzet láttán? Alig hihető. Miért a nagy hűhó tehát az állítólag eltitkolt tartalékok ós állítólag nem reális deficit miatt? Minden számbajöhető tényező tudja pontosan, hogy miről van szó és mindegyik hosszúranyuit kérdőjel gyanánt mered szembe a tényekkel. Ilyesmikre mondotta néhai jó Csontos Imre bátyánk, a karcagi Lloyd George: „Ja, uram, ez a politika!" 5. AZ ÚJSÁGÍRÓI KAMARA kérdése úgy lászik, holtpontra jutott. Pedig nagyon fontos, már csak azért is, miután ez a kérdés az utóbbi hetekben a közérdeklődés erébe esett Sajnálatos, hogy éppen akkor, amikor az ujságírótársadalomnak régi óhajtása, a kamara, áll a megvalósulás előtt, akkor áll be az ujságírógárdában széthúzás. Ezt a széthúzást olyan jelszó alatt és olyan magyarázatok kísérték, amelyek végeredményben nagyon messze esnek az újságírói foglalkazástól és hivatástól. Szó sincs róla, neim egészen érdektelen arra az újságíró munkásra, hogy az a vállalat miképen prosperál, amelynél dolgozik, ahol alkalmazva van, de talán még sem kellene neki ezen a címen nekimenni a — kollégáinak, akik más lapnál, imás vállalalatnál dolgoznak és akik végeredményben ugyanazt a foglalkozást űzik. Erőszakos beálítás dömping sajtóról beszélni, de ebből a nézőpontból, etikai alapon lehetne ügyvéd és orvos-dömping<ről is beszélni és akkor az ezen a pályán küzködők is rághatnák egymást. Kell, hogy az intellektuális pályát választottak között is kialakuljon bizonyos hivatásbeli szolidartás, amely disztingválni tudjon a hivatásbeli és az üzleti érdek között. Feltétlenül külön kell választani a kiadói érdekeket az újságírói érdekektől, bármennyire is nehéznek látszik ez. Mert bizony ez nehéz dolog. Nagy hairook és viták voltak már a körül, hogy vájjon az újságíró a tollával együtt el kell, hogy szerződjön a lelkiismeretével, illetve világnézleti fefogásával, egyéni, subjektiv érzésével is ahhoz a lapvállalathoz, ahova szerződtetik. Itt veszélyben van az írói lelkiismeret. Mert az a fizikai munkás, amelyik a hadifelszerelési gyárban dolgozik, nem nagyon tudja megtagadni munkaadójának azt az evidens üzleti érdekeit, hogy ne gyártson fegyvert — munkástestvére ellen. Ennek nem szabad és nem is kell fennállaniia a szellemi munkások piacán. Mert ha van is kenyérérdek, akkor még 'mindig maradna, épen a szolidaritás elve alapján felépült újságírói kamara részéről olyan minden tagjára kiterjedő erkölcsi és anyagi védelem, amely felmentené azokat ez alól a széthúzás és egymást maroangolás alól, ha esetleg erre a munkaadója kényszeríteni akarná. Ha pedig lelkiismereti felfogást tükröz vissza az, hogy egymást ütik, akkor arra nincs orvosság, akkor inncs is szükség újságírói kamarára, hanem kizárólag újság és lapkialó kartelekre. Viszont ennél már volna egy kis szava azoknak is, akiket azzal a gyűjtő szóval szoktk megjelölni, hogy nyájas olvasó, vagyis az olvasók nyája, helyesebben az ország közvéleménye. Kell, hogy ebben a kérdésben kialakuljon az egység, kell, hogy egy táborban legyenek az összes újságírók, mert csak így lehet nyugodt az a társadalom, amelyben ezek a szellemi munkások élnek, dolgoznak, küzködnek. És csak így tükrözi vissza akkor a sajtó ennk a társadalomnak minden búját-baját. .. 80