Törvényhozók lapja, 1934 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1934 / 9-10. szám

NAPIRENDEN VAN: í. A Nemzetközi Vásár — közgazdasági giccs 2. A Tyler-jeleniés 3. A belső nyereménykölcsön 4. A főváros 15 milliója 5_ Az újságírói kamara 1. A Nemzetközi Vásár, amelyre nézve sajnos különvéleményt kell bejelentenünk. Hangsúlyozzuk, sajnáljuk, hogy különvéleményt kell hangoztatnunk, miután általában olyan dicshimnuszok látnak napvilágot a kiállításról, hogy szinte egyedül érezzük magunkat ezzel a különvéleményünkkel. Majdnem úgy érezzük, hogy nálunk ma már talán nincs is komoly önálló független közgazdasági kritika. Vagy az ilyen kritika bizonyos technikai akadályok miatt nem kaphat megfelelő publicitást? Különvéleményünk alapos vizsgálódás eredménye és szükségesnek tartottuk evvel csak az ünnepély végeztével kijönni, nehogy az ünneprontás vádja, — mely igen távol áll tőlünk, — érhessen bennünket. A vásár nívójáról szólva, felettébb csodálkozunk azon, hogy komoly, közismert, köztiszteletnek örvendő közgazdasági kapacitásaink nemcsak hallgatnak a vásárral kapcsolatban történt előkészítésben és rendezésben kisiklásokról, de egyenesen fémjelzik is nevükkel ezt az egész ligeti népünnepélyt, amelyet Budapesti Nemzetközi Vásárnak szokás nevezni. Éber Antal és Chorin Ferenc urakra gondolunk, többek között. Nem hisszük, nem akarjuk elhinni, hogy ezek a kiváló úriemberek teljes mértékben helyesnek találják a vásár jelenlegi konstrukcióját, külső megjelenését, kizártnak tartjuk, hogy ez fedje az ő intencióikat, felfogásukat. Éber Antal és Chorin Ferenc egész közéleti működése, teljes munkaereje odairányul, hogy országunk gazdasági életét arra az útra tereljék, amely tiszta lelkiismeretük és szaktudásuk szerint a legjobb, éppen ezért kizártnak tartjuk, hogy az árumintavásár-intézmény közgazdasági nívójának a piripócsi havi búcsú, kirakadóvásár nívójára való lesüllyesztése intencióiknak megfelelhessen. Elképzelhetetlen, hogy Éber Antal és Chorin Ferenc egy kalap alá vegye a magyar ipar, úgyszólván az egész kontinensen közismert reprezentánsait, az artikulálatlan hangon ordító, tyúkszemirtót megvételre kínáló, csapzotthajú vásári kikiáltóval. Elképzelhetetlen, hogy ezek egy árumintavásár keretében kerüljenek az ország és esetleg a külföldről idetévedt laikus, vagy szakember publikum elé. Ha el is ismerjük, hogy végeredményben a 150 éves múlttal rendelkező Goldberger-cég éppen úgy „közgazdaságot csinál", mint az a lóvásári újdonságkikiáltó,hogy minden kereskedelmi és ipari megnyilvánulás végül is integráns részét alkotja országunk közgazdasági életének, mégis úgy érezzük, hogy itt valami nincs rendben. Ugy érezzük, hogy a gazdasági életben is fennállhat az a szabály, ami a művészetekben, hogy csak szép eszközökkel lehet szépet alkotni. Kézenfekvő, hogy egy kiállítás, vagy árubemutató megszervezésénél is követelhetjük a klasszifikálás szigorú betartását. Tagadjuk, hogy a nagyipart és a kirakodó vásári kikiáltókat egy nagy szines kondérba összeöntve kell feltálalni a publikumnak. Tagadjuk ezt még akkor is, ha mellünknek szegezik a hortobágyi Iengős csikós szőrös butykosát, mondván, íme, legyetek büszkék a magyar specialitásaitokra, ez magyar, ez hazafias, ezt kell mutatnunk a külföldnek. Ez az összehordott szines vegyület olyan negációja a gazdasági élet alapszabályainak, hogy nem is tudnánk más jelzővel ezt megjelölni, mint a „közgazdasági közszemérem elleni kihágás" elnevezésével. Ez áll a külső megjelenésre és áll az egész belső konstrukcióra is. Meghajlunk a magyar nemzeti sajátosságok kultusza előtt, igenis, erre szükség van, ez nemzetnevelő, a nemzeti öncélúság kifejlesztésének legbiztosabb eszközei, de nem egy ipari árumintabemutató keretében, még kevésbbé olyannak a keretében, amely nemzetköziség zászlaja alatt akar futni. Miért fokozzuk a külföld „tsikosch", „gollasch", „kanassen", „betyárén", vagy „jogászén" néven már forgalomban lévő ismereteit? (Itt kell megjegyeznünk, hogy csak az ügyvédi kamarák hiányzanak a vásárról, mint kiálítók, jogászkollekcióikkal, a többi intézmény mind ott van, csodáljuk ezt, amikor közismerten jogász-nemzet vagyunk!) Meghajlunk a magyar primitív, ősipari idiómák ismertetése előtt, annak propagálása helyes is ott, ahol arra szükség van, 77