Törvényhozók lapja, 1933 (2. évfolyam, 2-10. szám)

1933 / 9-10. szám - Állami intervencionizmus, vagy gazdasági liberalizmus?

A városnak feltétlenül szakítania kell üzemesítö politikájával, üzemeit bérbe kell adnia, hogy a magángazdaság talpra állhasson. A súlyos európai gazdasági helyzet rövidesen egészen különleges jogokat fog amúgyis az államra ruházni, melyekkel a mindjobban tért nyerő cserekereskedelem számára szükséges* sé váló termeivénymennyiségek, typusok és árak szabályozási? és megállapítása érdekében kénytelen lesz mélyen belenyúlni a polgári jogokba. Szabadítsuk fel legalább a városi üzemeket és adjuk őket vissza a polgári társadalomnak. Ezt a vára? közterhekkel súlyosan megterhelt polgársága jogosan elvárhatja. KÖZGAZDASÁGI JEGYZETEK OtC^ Mllamí intervencionizmus, vagy gazdasági liberalizmus? Mftat RÓBERT REZSŐ A világszerte alkalmazott autarkiás gazdálkodás folytán főként mezőgazdasági termékekben beállott a túlproductió, ami még azáltal is fokozódott, hogy a munkanélküliek sokmilliós tábora kellően fogyasztani nem tud. Amig a különböző iparágak kartellek vagy trustok létesítésével jobban tudtak alkalmazkodni a csökkentett fogyasztáshoz, addig a mezőgazdasági termelők világszerte csak termeltek és termeltek és az általánosan hangoztatott mezőgazdasági termelés átalakulása csak egyes országokban következett be, azonban ott sem olyan mértékben, hogy a mezőgazdasági krizist meg lehetett volna oldani. A csökkentett és megváltozott fogyasztáshoz való alkalmazkodáson kívül mindenütt nagy fejtörést okozott a hanyatlott világpiaci árnivónak oly mértékben való kiegészítése, hogy a mezőgazdasági termelés az egyes vámhatárokon belül veszteség nélkül legyen folytatható. Mezőgazdasági cikkekben behozatalra szoruló országokban vámemeléssel, k szágokban pedig árkiegészítő bolettákkal igyekeztek az egyes cikkek világpiaci árát növelni. A bevitelre szoruló országok vámemelése e tekintetben jobban vezetett a célhoz, viszont azáltal, hogy saját mezőgazdasági termelésüket fokozták és eddigi szállítóiktól mindig kevesebb és kevesebb mezőgazdasági terményt vettek át, megnehezítették saját iparuknak a kivitelt és amit nyertek a vámon, azt elvesztették a réven. A mezőgazdasági termelés rentabilisabb lett, sőt fokozódott, az ipari gyártás azonban hanyatlott és az egyes iparágaknak mindinkább újabb és távolabbi fogyasztóterületeket kellett felkutatni. Oly országokban, ahol bolettakiegészítéssel támogatták a mezőgazdasági termelést, a boletta értéke a fogyasztóra lett áthárítva, ami végeredményben az ipari termelés megdrágulásához vezetett és nagyobbította az u. n. agrárollót. Az egyes országokban működő nemzeti iparágak kartellek létrehozásával igyekeztek a termelést a fogyasztáshoz arányi tani és kellő összetartással gyártmányukért u. n. rendes árakat elérni. A karlellek működését nemcsak a közvélemény nem kísérte jó szemmel, hanem azoknak még inkább ártott, a minden kartell árnyékában működő, illetve időrőlidőre felbukkanó outsiderek. Az outsiderek olcsóbb eladásaikkal állandóan zavarják a kartellek működését és tevékenységükkel részben a kartell mellett kívánna megélni, részben az abba való felvételre törekszenek. Igen gyakori eset, hogy újabb gyáralapítással felborítanak egy-egy kartellt, aminek következményeként az illető szakmában megindul a harc, mely azután felesleges munkaerők leépítéséhez, a tőke pusztulásához és a vállalkozói kedv hanyatlásához vezet. Ha egy ilyen harc elmúlt, ami néha évekig szokott tartani, a porondon megmaradt gyárak újból megértik egymást, ismét kartellbe tömörülnek és kezdődik a játék elölről. Itt meg kell említeni, hogy a harc elfajulása a gyártott áruk minőségében hanyatlást idéz elő, a kereskedőtársadalmat aiiandó árleszállításaival nyugtalanítja és károsítja, mig a fogyasztónak is kevés napizna van belőle, mert hisz azc lehet mondani, hogy minden egyes fogyasztó egyúttal munkavállaló is és utóbbi minőségében inkább arra szorul, hogy az egyes szakmákon belül béke uralkodjék, ami biztosítja az egyén munkájának stabilitását. A gazdasági liberálizmus korában mindenki azc csinálhatott, amit akart; főként a tőkés és a munkavállaló válogathatott különböző foglalkozások között. A háború utáni években azonban az egyes kormányok mindinkább beleavatkoztak a nemzeti termelésbe és azt lehet mondani, hogy mindenütt működik az állami interventionismus. A legtöbb esetben azonban az állami interventió ott következett be, ahol legnagyobb volt a baj és általánosságban még sok országban sok problémával szemben a „laissez fairé, laissez passer" álláspontjára helyezkednek. Ha sok helyütt és főként mezőgazdasági jelleggel bíró országokban az az elv uralkodik, hogy az iparnak támogatni kell a mezőgazdasági termelést, akkor a kormányoknak arról is kellene gondoskodnia, hogy megszűnjön az a gazdasági káoszt előidéző circulus vitiosus, mely túldimenzionált iparágakban újabb gyáralapítással felborítja a kartelleket, egész iparágak jövedelmezőségét hosszú évekre megakadályozza és ezáltal olyan jövedelmi forrásokat von el az állam elől, melynek segítségével dotálhatná adók formájában az államkasszát, vagy különböző mezőgazdasági alapokat. Más szóval az egyes kormányoknak el kellene határozniok magukat, hogy túldimenzionált iparágakban kimondják a zárlatot és ezzel szemben arra való tekintettel, hogy ilyen iparágak jövőoeni nyugodt működése úgy a munkaadóra, mint a munkavállalóra nézve biztosítottnak mondható, kiköthetnék maguknak, hogy ezen iparágak megfelelő külön összegeket, u. n. „Monopolabgabe"-t fizessenek gyártmányaik után az államnak, mely ezen bevételt a mezőgazdasági termelés egyes Ínséget szenvedő ágazatainak felsegítésére fordíthatná. Ez esetben természetesen a kormányoknak ki kellene kötni, hogy az ilyen iparágak áralakulását figyelik, nehogy árpolitikai téren kilengések történjenek. A fentiekben előadottak csakis az ipari termelés szabályozásának útját mutatják, míg a mezőgazdasági termelés rentábilissá tétele egy külön fejezetet képez és sokkal mélyrehatóbb intézkedéseket kíván. 119