Törvényhozók lapja, 1933 (2. évfolyam, 2-10. szám)

1933 / 9-10. szám - A mai közéleti irányok és a parlamentárizmus

A mai közéleti irányok Irta: Dr. báró KAAS ALBERT ny. r. egyet, tanár és a parlamentárizmus Egymásra toluló események hullámverése rengeti a világot. A háború előtti gondolatvilág recseg. Összeomlott hatalmak maguk alá temették az uralkodó eszméiket. A gazdasági háború mint bellum omnium contra omnes dúl és a megoldás késik. Európaszerte új közéleti irányok keletkeznek és érvényesülnek, néhol győzedelmeskedve, másutt ismét fokozatosan hitelt vesztve. A gazdasági szabadság XIX. századbeli dogmájától az emberek elfordultak, mert a felmerült problémákat megoldani nem tudta. Helyette a tervgazdálkodás kötött szabályaival próbálkoznak. A kartellek, trustök keretébe tömörül a tőke, szakszervezetekbe a marxismus s syndikátusokba és corporátiókba a fascizmus, szövetkezetekbe a fogyasztó és árdiktátort állít az élére Hitler. Országok és viszonyok szerint más és más szervezetek ezek, de az alapgondolatuk rokon, amennyiben a hasonló egyéni érdekeket mintegy jegecekbe tömörítik és ezeknek a jegeceknek a fénytörésében jelentkeznek azok az érdekösszeütközések, amelyeket régebben az egyesek szabad versenye bonyolított le. Az egyént tehát háttérbe szorította a kollektív gondolat, nevezzük azt szolidaritásnak, szociális eszmének, vagy kollaborációnak. Ma az érdekképviselet a jelszó. Ez az érdekcsoportosulás nem állt meg a társadalmi szervezéseken belül és a gazdasági téren. Átcsapott, át kellett csapnia az állam, a kormányzás és az alkotmány területére, mert a koreszmék mindig általánosításra törnek, másrészt pedig a közvélemény a XlX-ik század állameszméjében is megcsalódott. A parlamenti kormányzat válságát már a háború előtt emlegették. A közelmúltban a berlini interparlamentáris konferencia is foglalkozott vele és ma már a parlamentárizmus csődjéről .beszélni divatos. Egyes országok szakítottak vele. A spanyol király diktatúrával kísérletezett, Szerbia ugyanezt az utat választotta. A szovjettől eltekintve Mussolini, Hitler és legújabban Dolfuss állították félre a parlamentárizmust. Ahol pedig formáiban még intakt, lényegében és működésében ott is nagy átalakulásokat látunk. A parlamentárizmus hazájáról, Angliáról mondotta egyik közjogászuk, hogy az alkotmányos és parlamentáris felfogás annyira megváltozott, hogyha Lord Palmerstone feltámadna, egy követ sem találna az ő régi parlamentjéből. A válság tehát tagadhatatlan. A parlamentek központi helyzetükből kibillentek. A törvényalkotás érdemi munkája nagy részt a minisztériumokban és a kodifikációs bizottságokban folyik le. A kormányok hatalma megnőtr, a parlamenteké csökkent. A közvéleményt irányító szerepében osztozni kénytelen a sajtóval és tekintélyét majdnem minden országban kikezdték a visszaélések, panamavádak és a túlzott pártönzés. A fő kérdés azonban az, hogy a támadó koreszme s a parlamentárizmus lélekharangját kongató közvélemény mivel fogja és mivel tudja állandóan helyettesíteni a parlamenteket, vagy pedig v tudja-e menteni a jövőre a parlamentárizmus történeti értékeit, lehántva róla mindazt, mi beteg, ami elavult, vagy ami visszaélés. A parlamentárizmus akut betegségeivel ehelyütt részletesen nem foglalkozom. Ennek a cikknek keretében csak arra az összeütközésre akarok reámutatni, mi a klasszikus parlamentárizmus individuális alapeszméi és a mai kor kollektív iránya között van. Mert habár ezt az ellentétet a köztudat öntudatosan nem is látja és csak a jelenségeket emlegeti, a valódi öszszeütközés ebben van. A tiszta parlamentáris eszme a képviselőket egyéneknek tekintette, akik saját személyi meggyőződésüket képviselik s azért egy párt keretében, mert annak a pártnak a programmja az ő programmjuk is és a pártot saját komoly meggyőződésükből követik. Ezért nem ismeri az angol házszabály és ezért kerülte a magyar országgyűlés házszabálya is azt a szót, hogy párt, mert az egyén felett a pártot hivatalosan elismerni nem akarta. De az életben a pártok léteznek és a parlamentek lélektanához hozzátartoznak. Ahol a pártalakulások egészségesek, egészséges maradt parlamentárizmus is. De amidőn különböző, egymással kiegyenlíthetetlen világnézeti ellentétben álló pártok vonultak be a parlamentbe, a törvényhozó egyéniségét nemcsak elnyomták, hanem az érvek vitatása alakisággá vált. Deák megérthette magát Szentkirályi Móriccal, vagy az ellenzékkel és viszont, mert ha más nézeten voltak is, ugyanabban a táblabírói gondolatkörben éltek. A mai politikai pártok egyrésze között ellenben csak taktikai sakkhúzások történhetne megegyezés, vagy egymás meggyőzése lehetetlen. Tehát épúgy, mint a közgazdasági kartellekben, a politikában is a képviselők merev pártjegecekbe tömörültek és nem az érvek mérkőznek, hanem a pártjegecek csúcsai és élei törik, zúzzák egymást hatalmuk szerint a hatalomért. A tárgyilagosság naivitás. Az intakt és független, a saját felelősségét érző egyénre felépített klasszikus parlamentárizmus kitermelte a maga antitoxinját, önszervének a méreg,iyagát és megbetegítette az egyént. A törvényhozás anyaga pedig megsokszorozódott. A Házaknak olyau szövevényes Rfazdasát,i kérdésekkel kell foglalkozniok, amelyekhez a képviselőknek csak részben lehet gyakorlati szaktudása. Mert ismét a parlamentárizmus egyik alapvető tétele volt, hogy a parlamentben egyéni érdeket szolgálni összeférhetetlen. Ámde a pénzügyi, gazdasági, vám, tarifa és az ezekhez sorakozó kérdésekhez legjobban a bankár, vállalkozók, kereskedők, a szindikátusok, a kartellek értenek. Aki nem abban a világban és nem abból él, az — egyes kivételes egyéniségektől eltekintve — laikus, vagy szócsöve az inkompabilitás révén a 97