Társadalomtudomány, 1943 (23. évfolyam, 1-5. szám)

1943 / 4-5. szám - Hort Dezső: Jellem és társadalom. Szociálkarakterológia. Budapest: Pannonia, 1943 [könyvismertetés]

542 KÖNYVISMERTETÉSEK (Lengyelország, Magyarország s főleg Románia) tiltakozása következtében nem ment keresztül. A tiltakozás oka a szerző szerint az az aggály volt, hogy a revíziós igények eldöntésébe mások is befolyhatnának. Nagy tévedés volt azonban azt hinni, hogy ezek a problémák az egyenlőség-dogmához való merev ragaszkodással jobban megoldhatók (146—156). Inkább nagyobb loyalitásra lenne szükség (157—164). Ezt a szerző (Hoover és Gibson nyomán) egyebek között úgy igyekszik biztosítani, hogy az Egyességokmánynak a szerződések revíziójára vonatkozó 19. szakaszát átalakítaná olyan értelemben, hogy tízévenkint minden szerződés további alkalmazhatóságát hivatalból felülvizsgálnák (248). További probléma a nemzetközi felelősség kérdése. Az állam felelősségét a szuverénitás dogmája elvileg kizárja. A szuverénitás lényege ugyanis éppen az, hogy az állam bíró a saját ügyeiben, tehát senkinek sem felelős (165—179). A nemzetközi bíráskodás fejlődése azonban ezt a dogmát mind szűkebb keretek közé szorítja. Igaz, hogy viszont a szuverénitás tanának is sikerült a nemzetközi bíráskodás fejlődését akadályoznia, amennyiben a kötelező nemzetközi bíráskodás kialakulását mostanáig meggátolta. Ez a helyzet azonban tovább nem tartható. A kötelező nemzetközi bíráskodás bevezetése nélkül a világ új rendje nem képzelhető el. Sőt mi több : ez a bíráskodás a jövőben nem állhat meg az államok közötti jogviták eldöntésénél, hanem az államok és egyének közötti ügyek eldöntésére is ki kell terjednie (180—193). Ennek épúgy nincs elvi akadálya, mint ahogy pl. az USA federális joga nemcsak a tagállamok, hanem az egyének viszonyát is szabályozhatja, s a Supreme Court ezek ügyeiben is eljár (194—202). Különösen szükségessé teszi ezt a fejlődést a kisebbségek, általános emberi jogok és vallásszabadság védelme. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt egy nemzetközi büntetőkódex (Bili of Rights) s egy nemzetközi büntetőbíróság létrehozását tartja sürgősnek az egyre inkább elharapózó és ma már nemzetközi jelleget öltő terrorakciók leküzdésére (203—208). Ilyen irányú lépések már a múltban is történtek. Már a versaillesi szerződés is rendelkezett a háborús bűntettesekről (228—230. §§). Csakhogy ma, tekintettel a barbarizmus nagyobb elharapózottságára, sokkal szélesebbkörű intézkedésekre volna szükség (209—218). Különös problémának szokás tekinteni a jóvátételek kérdését. Ezt a szerző egyszerűen elejtené. A legyőzött államok nem lesznek abban a helyzetben, hogy bármit is fizessenek. Legfeljebb arról