Társadalomtudomány, 1939 (19. évfolyam, 1-5. szám)

1939 / 4-5. szám - Az író helye társadalmunkban

i88 BISZTRAY GYULA Mi tehát úgy látjuk, hogy a hivatás törvényeihez való hűség, az említett magatartás állandósága határozza meg minden időre az író valódi rangsorát az emberi közösségben. Irodalmunkban az író eszmei megbecsülésének, tiszteletének, rangjának alapjait ugyancsak súlyos áldozatokkal, számos esetben hősies önfeláldozással vetették meg költészetünk és tudományosságunk nagyjai. Érezték, tudták, hogy minél nagyobb az áldozat, annál jogosabb a törekvés a szellem megbecsüléséért. Hősi korszakainkban, a Mohácsot követő zord időkben, az abszolutizmus, a Bach-uralom gondolatgyilkos éveiben formálták legerőteljesebben a toll munkásai a magyar író klasszikus szobrát. Elég néhány példára hivatkoznunk : a XVI—XVII. század küzdelmes életű prédikátor-énekeseire és a magyar tudományosság úttörő hőseire : a börtönben sínylődő Szegedi Kis Istvánra, Apáczai Csere Jánosra, Tótfalusi Kis Miklósra ; vagy a kufsteini vár foglyaira : Kazinczyra, Szentjóbi Szabóra, a számkivetésben elhúnyt Bacsányira, a mult század töviskoszorúsai közül az ismételten rabláncra vert Czuczor Gergelyre, Tompára, Madáchra ... A magyar író-eszményt képviselik valamennyien : igaz magyarok, egész emberek voltak ! Az író e kötelezőnek ismert magatartását pontosan nem lehet kicirkalmazni. De maguk a példák eléggé megvilágítják belső törvényeit. Amikor a szabadságharc után, az önkényuralom végefelé az uralkodóház közeledést keresett a nemzethez s hivatalos részről félre nem érthető gesztusokat tettek a magyar költők felé, hogy ők intonálják a nemzet meghatottságát és ilyen ösztönzést többek között Arany János is kapott : a költő tényleg reagált. Nem azt adta ugyan, amit a hivatalos körök vártak, nem parádés ódát ötödfeles jambusokban, hanem azt, amit a nemzet tőle — a magyar író klasszikus hagyományai alapján — várt, sőt joggal el is várt: a közösség lelkének, vagy ha úgy tetszik : a közvélemény legbensőbb hangjának őszinte, független megnyilatkozását. A költő reagált és megírta A walesi bárdokat: «Ötszáz bizony, dalolva ment Lángsírba welszi bárd : De egy se bírta mondani Hogy : Éljen Eduárd». Félre ne értessem ! Nem csakazértis-ellenállásra gondolunk ; az irodalom és művészet etikája nem ismeri az elszánt nekigyürkőzést. De gondolunk arra a megszentelt attitűdre, hogy