Társadalomtudomány, 1933 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1933 / 1-2. szám - A FELVIDÉKI MAGYARSÁG VÁLSÁGA
FIGYELŐ új elosztást, új szervezést igényelt. Az életbe lépő új nemzedék tanácstalanul állt az egymásnak gyakran ellentmondani látszó tényekkel szemben — s regionális tradició hiányában — szervezeteiben a szélsőséges mozgalmak és eszmeáramlatok között szétforgácsolódott. Érthető tehát, ha a csonkaországi szellem bizonyos bizalmatlansággal nézte az eseményeket s teljes rokonszenvével inkább Erdély felé fordult, mely az egységet mind politikai, mind irodalmi viszonylatban sokkal nagyobb mértékben megvalósította. Azonban ez az állásfoglalás nincs tekintettel azokra a történelmi előzményekre és körülményekre, melyek a Felvidék kisebbségi harcát — Erdélyhez viszonyítottan — megnehezítették vagy egy-két vonatkozásban egyenesen lehetetlenné tették. A felvidéki magyarság kisebb létszáma és földrajzi széttagoltsága miatt nehezebb feltételek mellett bocsátkozhatik abba a különben is egyenlőtlen küzdelembe, melyet egy kisebbségi népnek az elnyomó többség ellen kell folytatnia s amelyet itt ama körülmény is súlyosbít, hogy a «többség» gazdaságilag erős, kultúrájában fejlett nyugati nemzet, mely — többszázados kisebbségi létén okulva — sokkal mozgékonyabban és több előrelátással képes nemzeti céljait megvalósítani és azokat a kisebbségi érdekkel szemben diadalra is vinni. Hogy a felvidéki viszonyokat helyesen tudjuk megítélni, nem szabad számításon kívül hagyni a Felvidék speciális viszonyait s ezeknek figyelembe vételével — csonkaországi szempontjaink lehető kikapcsolásával — kell a kisebbségi magyarság küzdelmeinek eredeti értékét és súlyát lemérnünk. «Aki farkasverembe esett, — írja Szekfü Gyula a kisebbségi életről — hiába fejti ki egész izomerejét vízszintes irányban, hogy börtönének falait áttörje, a farkasverem különleges természete egészen más módokra kényszeríti, hogy helyzetéből kiszabaduljon.))1 Senki se ütközzék meg azon, ha a szlovenszkói magyarság, mely belül változatlanul jó magyar, hozzáidomul az alaposan megváltozott élethez. Nyilvánvaló, hogy épen azért változik és alkalmazkodik, mert nemzeti élet ösztöne hajtja, mert magyar akar maradni, mert vitaiizmusa leleményessé teszi s tudja, ha csökönyös, belepusztul. — «Gyengék vagyunk — írja Szvatkó Pál — de szívósan magyarok akarunk maradni, konzerválni kívánjuk nemzeti és gazdasági kádereinket, nem óhajtjuk a döglött oroszlán sorsát és nem akarunk a martiromság koszorújával homlokunkon kisétálni a világból, ami épületes dolog mások számára, de nem praktikus nemzeti szempontból. Az ész azt parancsolja, hogy számoljunk a valósággal. Azt bizonyítja, hogy a ködevés és illuziórágás nem segít . . . Nem járhatunk úszónadrágban télvíz idején és prémekbe burkoltan augusztus derekán.))2 1 Szekfü Gyula : Az erdélyi probléma. (Napkelet, 1925. V. 465. old.) 2 Szvatkó Pál: Batacipős magyar ifjúság. (Magyar írás 1. sz. 14. old. Kassa, 1932.)