Társadalomtudomány, 1932 (12. évfolyam, 1-4. szám)

1932 / 2. szám - Bessenyei György: Anyai oktatás. Irodalmi ritkaságok 15. sz. Budapest, 1932 [könyvismertetés]

FOLYÓIRATOK SZEMLÉJE 225 Fővariánsok: a) gazdasági típus, b) hatalmi ember. a) elméleti, b) esztétikai, c) morális, d) vallásos típus. Komplex típusok példája: reálpolitikus (ib-f-2) missziós politikus (2 + 3). Amint már fenti táblázat is sejteti, a szerző csak a szociális ént ismeri el valóban alaptípusnak. Az emberi élet a személyi viszonylatok világában kezdődik és indul a tudatosodás útjára. A gyermek a környező világot, mint személyi világot veszi tudomásul, melynek tartalma hatalom és sors, s csak későbbi, bonyolult reflexió ismerteti meg vele az «értékhordozó» elvont fogalmát. Spranger típusai mindig értékkel (esetleg pseudo- vagy quasi-értékkel) vannak kapcsolatban s így a szociális ember számára osztályozásában nincs hely. A személyi én típusa azonban értékelés nélkül ragaszkodik az alt érhez. Nem azt tekinti, amit másban kap, hanem pusztán a személyt. Spranger szerint a személy iránti szeretetünk alapja az általa hordott, vagy még meg nem levő, de várható érték. Tévedése nyilvánvaló, mert a potenciális érték nem alapja a szeretetnek, hanem azt legfeljebb csak növeli. Elég itt a szülői szeretetre utalni. A szeretet maximuma a szociális én fővonása ; a gyűlölet tehát, mint a személyre irányuló eme attitűd negatív értéke szintén szociális attitűd. Alaptípusunk helyzete a technikai és axiológiai típusokkal szemben most már világos. Lényege, hogy a személyhez emberüeg közel van, aszociális tehát nem a gyűlület, hanem a közöny, a személy lefokozása eszköztárggyá. Utóbbi viszonylatban áll a személyhez a technikai én. Spranger párhuzamba állítja a szociális és a hatalmi ember típusát. Hatalmi vagy rokonszenvi alapon fölé és alárendelés felel meg utóbbi, elkülönült, illetve mellérendelési viszony az előbbi típusnak. Dinamikai végletek e viszonylatokban uralom és engedelmesség, szeretet és gyűlölet. A hatalmi viszony azonban hamar az akarat és az eszköz viszonyává válik, nem megfontolt szándék eredményekép, hanem a helyzet adottságai folytán, végeredményben, mint tényállás. Az ellenszegülés és restség provokálja a hatalmi viszonyt, mely a cél megvalósítása érdekében technikai szükségességgé válik. A hatalom tehát nem érték, hanem eszköz, de nem is spontán vagy szabadon választott, hanem adott viszony, s minthogy az alárendelt egy bizonyos mértékig mindig mint eszköz szerepel, nem igazi szociális viszony. Érzi ezt a hatalom, azért takaródzik mindig a magasabbrendűség vagy a helyzetadta szükségesség érvével. A szociális viszony ezzel szemben mellérendeltséget, eszközzé degradálás helyett a személyek párhuzamát és spontán megnyilvánulását akarja.