Társadalomtudomány, 1927 (7. évfolyam, 1-8. szám)

1927 / 1-2. szám - Az öngyilkosság és a büntetőjog

20 Mindezekből igen helyesen vonja el Durkheim a következő tételeket: 1. az öngyilkosság egyik típusa, mellyet egoista öngyilkosságnak nevezhetünk onnét ered, hogy a társadalom összetartó erőinek gyengülésével, a tevékeny emberszeretet megfogyatkozásával: az egyén mértéken felül önállósul s az élet értékeit csak a maga szempontjából nézi, ami végeredményben odavezet, hogy nem találja meg az élét értelmét; ha az érzelmileg ílyeténkép negative hangolt, lényével izoláltan álló és sehova sem kapcsolódó ember erősebb megpróbáltatás elé kerül, élete az ellső érintésre buborékkét szétpattan; 2. a második típus ott alakulhat ki, amelynél a másik véglettel találkozunk, ahol a társadalmi csoport túlságos erővel és illetőleg annyira ránehezedik az egyénre, hogy azt úgyszólván magábaolvasztja, felszívja; ily társadalomban az egyén — mert alig jelent értéket a közre, legfölebb pótolható vagy kicserélhető eszközminőségben — elveszti a magabecsülését, mintegy személytelenné lesz és esetleg öngyilkosság formájában adja magát áldozatul a köznek; idetartoznak az altruista öngyilkosok, kiket Durkheim a vértanukká! azonosít s ebben van némi igazság, mert ,,a vértanú annyira törődik valamivel, ami rajta kívül van, hogy semmibe veszi á saját egyéni életét", ezzel szemben az egoista öngyilkos ,,oly keveset törődik a rajta kívül eső dolgokkal, hogy mindennek a végét akarja látni. Az egyik kezdeni akar valamit, a másik mindent befejezni". Az altruista öngyilkos s a vértanú ,.nemes, mert hangsúlyozza az élettel való végső kapcsolatot"; ,.meghal, hogy más éljen". Az egoista öngyilkos „nemtelen, mert nincs meg nála az élettel való ez a kapcsolat, pusztán romboló: átvitt értelemben —- mint Chesterton mondja — rombadönti a világegyetemet" (v. ö. Chesterton, Igazságot, Budapest, évszám nélkül, 90. 1.); 3. a harmadik csoportot az ú. n. anomikus öngyilkosok típusa alkotja, mely társadalmi válságok idején szokott kialakulni, amikor a vágyakat eddigelé fékezőleg korlátok közé szorító vallási, erkölcsi és jogi, valamint konvencionális normák erejüket vesztik s egy anomikus álllapot fejlődik ki, amikor a legtöbb ember fék nélkül hódol az érzékiségnek, elérhetetlen ideálok után tör, mindent a lázas törtetésben ábrándképp előtte lebegő jövőtől, vágyainak teljesülésétől vár, s mert természetszerűleg gyakran csalódik, ez