Társadalomtudomány, 1927 (7. évfolyam, 1-8. szám)

1927 / 1-2. szám

2 hittel és a szükségszerűség dogmájával itatta át az európai szellemet. A racionalizmus és a hittől való aposztázia korszaka volt ez. Csak térben és időben megmérhető tények léteztek előtte, A társadalom is adottságként szerepelt, mechanizmus, vagy organizmus gyanánt. Ebben a gondolkodásban nem volt helye a vallásnak. A pozitivizmusnak azonban meg kellett állania a tapasztalati tények összegezésénél s már a Taine és Renan után következő nemzedék észrevette, hogy nem kap kielégítő feleletet az élet mibenlétére és céljára. Miért akkor minden? Franciaországban, Comte hazájában, ez a kérdés foglalkoztatta a nyolcvanas évektől kezdve az ifjúságot. A fiatal Bourget ezt írta: „Jól tudom, hogy a tudomány a pesszimizmus gyógyíthatatlan magvát rejti magában s a hozzáfűzött mérhetetlen reménynek csőd lesz a vége mindazok szemében, akik latra vetették e formula örvényét: a Megismerhetetlen." A társadalmi élet nagy haladást mutatott, de a szabad verseny, a tőke és a gép rabszolgává tette az emberek egyre nagyobb tömegét s miután az erkölcs önérvényességét elvitatták, a gazdasági élet alakulását pedig az állítólagos öntörvényszerűségre bízták, megszületett a szociális kérdés. Prohászka látta, megértette és átérezte az emberiség e betegségét. „Lemondani mindenről — írta a századról szólva — ami nagy, szent és fönséges, arra az emberi szív nem képes. Unalomból, undorból, útálatból, lemondásból meg nem él. Ez a halál érzelemköre, E miliőbe lehet a lelket rövid időre belesodorni, de ez csak elszenderedés. Mihelyt fölébred benne az élet ösztöne s megszállja az alkotás vágya, mihelyt megcsapja a halhatatlanság szele: fölébred mámorából s romokat látván maga körül, szomorkodik és sír."1 Prohászka az újkor legnagyobb pápája, XIII, Leó szellemi légkörében élt, annak eszméiben kereste a „mai du siécle" orvoslását. A nyugati országokban már újraéledőben is volt a katolicizmus. Filozófia, tudomány és művészet terén egyaránt. A társadalmi kérdés megoldásának is olyan gyakorlati vagy elméleti kutatói támadtak, mint Ketteler, Hitze, Pesch, De Mun és Toniolo. Ennek a megújhodásnak, amelyet külföldön segített a filozófiai idealizmus és kritikai realizmus úttörő munkája, akart lenni és lett nálunk vezéralakja Prohászka, 1 Gondolatok a századvégi hódolatnak és a magyar katolicizmus 900, jubileumának ünnepére, Budapest, 1900 24—25. 1,