Társadalomtudomány, 1924 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1924 / 4-5. szám - A kultúráról, a kultúrértékekről és a történettudomány értékeléséről

13 tizmus önkény/telensége még a legnagyobbakban is visszarezeg); itt egyenesen azt kell hangsúlyozni, hogy transzcendencia és immanencia nem zárják ki egymást; hogy értékeléseik párhuzamosan haladhatnak egymás mellett vagy olvadhatnak esetleg egy magasabb szüntezisbe együvé; hogy bármennyire iparkodjunk is a történetet magából a történetből kiolvasni és megérteni, a transzcendens ítéleteket még sem nélkülözhetjük, mert a történetnek csak a jelenre vonatkoztatottan van számunkra értelme. Már a kultúra fogalmának centrális jelentőségét a történelemben számunkra ez a gondolat határozta meg; a kultúra szempontjából vizsgáljuk az egész történetet, mert a múltban saját kultúrális törekvéseinknek előzményeit, előfeltevéseit látjuk. E gondolat, e vonatkoztatás alapján a történeti jelenségeknek mintegy hozzátartozó, kiegészítő részévé válik mindaz, ami a fejlődés további vonalán utánuk következik; mondottam már, hogy a görög rabszolgaság intézményénél nem tudunk eltekinteni a mai erkölcsi állapotoktól. Nem jelenti ez szükségképen a történet meghamisítását; mert az immanencia megmarad: a görög rabszolgaságot gazdasági okaiban érthetőnek fogjuk találni, s az igazolhatóságnak kérdése ép ezért nem vezet majd feltétlenül etikai handabandázásokhoz. Egészen hasonló módon a görög tudományról, pl. asztronomiájokról sem beszélhetünk anélkül, hogy azt a mai csillagászati ismeretekhez ne viszonyítsuk; fejlőáési perspektívát csak ez úton nyer minden olyan történeti jelenség, amelynek folytatása, fejlődése lett. Ép mert az egész történetet az emberi szellem összefüggő fejlődési aktusának fogjuk fel, nem ragadhatunk ki belőle sehol egy olyan pontot, melyet ne kellene a maga fejlődési vonalának megelőző és következő pontjaira vonatkoztatnunk. A történetírás ezért nem maradhat immanens, ezért kell szükségképen transzcendensnek is lennie. A naiv transzcendentizmussal szemben, melyet előzőleg jellemeztünk, ezt a kultúra egységes fogalmából előálló, a fejlődés eszméjére támaszkodó, s az immanenciát már előfeltevésként magában rejtő transzcendentizmust reflexív transzéendentizmusnak fogjuk nevezni. Hűvös, elvtelen, értelmetlen, mert a puszta tényekhez tapadó történetírás helyett csak ez a reflexiv transzcendentizmus fogja a történeti megismerést kultúrális törekvéseink egészéből érthetővé és igazolhatóvá tenni. Van-e biztosíték arra, hogy midőn a múltat a jelen szögéből értékeljük; tudományát, művészetét és erkölcsi rendjét tudományunk, művészetünk és erkölcsi rendünk alapján bíráljuk el, végérvényes ítéletekhez fogunk jutni? nem azt a végnélküli sisyphosi munkát fejezi-e ki a transzcendens értékelési mód, hogy a jelen megállapításai csak addig a bizonytalan rövid időre maradnak érvényesek, míg azt egy újabb jelen nem váltotta fel? A kérdés már túllépi a fejezetünknek szánt kereteket; az örökérvényű értékek problémájára utal (v. ö. Az erkölcsi értékek és a történettudomány c. fejezetet). De talán egyelőre további megokolás nélkül is elháríthatjuk magunktól egy teljes relativizmus gondolatát és azon meggyőződésünknek adhatunk kifejezést, hogy — haladó, értékekben gyarapodó kultúrát feltételezve — azon értékmérők is mindig finomodni, precizitásukban növekedni fognak, melyekkel a múltat mérlegeljük. Haladás a'tudományos ismeretekben, érettebb esztétikai ízlés, magasabb erkölcsi érzék és tisztúltabb világnézet, ha nem is biztosít majd végérvényességet, bizonyára közeledést jelent majd a végső ideálhoz. Hornyánszky Gyula.