Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 1. szám - A parlamentek ellen

12 melyek örök igazságokként dörögtek a teremben, mosl nevetség tárgyai. Ki azt ordította, hogy szabadulást csak szabadság hozhat, most egyetlen embert, dictaturát kiván ide a helyzet sanálása végett. Ami igazság a csarnok ajtaján innen, az tévedés az ajtón túl. Mert amott a színpadon voltunk, itt a való élettel állunk szemközt. Úgy hiszem, Paul Bourgct mondotta az életről: un volume de Labiche interi'olié par du Shakespeare. Hzt nagyobb joggal a parlamenti életről lehetne mondani. Bohózat a folyóson, tragédia a tanácskozóteremben.)) (247. 1.) Pedig mennyi kísértés, mennyi erkölcsi veszedelem lappang itt a hullámzó hangulatok és nézetváltozások mögött. Minden parlamenti beszéd, legyen okos vagy értelmetlen, komoly vagy önkéntelen humorú, a nyilvánossággal, a közvéleménnyel való szoros kapcsolata révén tulajdonképen nagyhatalom: árthat vagy használhat a kormánynak. »Poter mai far, grandé é al mai fare invito», mondja Alfieri; s e bölcseséget — úgylátszik — a kormányok is ismerik, mert látható és láthatatlan igyekezettel iparkodnak politikai baráttal és ellenféléi megegyezni. Ha a félelem a rossz lelkiismeret jele, akkor a kormányok többnyire rossz lelkiismeretüek, s végső esetekben tán ezért van a félelemnek annyira középponti szerepe a politikában, amennyire azt Le Bon pöiitikai lélektana állítja. (La psychologie politique et la défense sociale, 1910; ahol 61. k. 1.: Rőle politique de la peur.) A demokratia tudvalevőleg ama államforma, mely legtöbb erkölcsöt kiván s melyben azt a legkisebb mértékben találjuk meg. Ne csodálkozzunk az utóbbi körülményen: a legnagyobb nyilvánosság mellett a legkönnyebb a nyilvánossággal zsarolni. Az ókori görög köztársaságok ebben a bajban mentek tönkre; végül nem találkozott államférfiú, kit a nagy ellenőrzés igazságtalan bíráinak, a népnek kész prédájává ne tett volna. Bármily paradoxonnak tűnjék is fel: az ügyészek számával együtt növekszik a bűnesetek száma; tudniillik azon ügyészek bűneseteivel növekszik, kik igazságtalanul vádolnak, vagy hallgatási díjat fogadnak el. Szerencsére semmi okom sincsen a különböző protectiók, kijárások, illetéktelen hasznok, panamák végtelen sorát előszámlálni, melyeknek utolsó forrása a képviselői befolyás. Célunknak megfelelt magára a forrásra s ennek tömeglélektani meghatározottságára ráutalni. Mert ama végzetes hatalmat a parlamenti tömegélet teremti meg, hogy azután használatára a ragadós példa tanítson ki. A naiv tudatlanságban társai közé kerülő új honatya hamarosan alkalmazkodni fog a «reális élet követelménjeihez)). A társas együttlét nemcsak az értelmet, hanem a morális érzéket is gyengíti (la compagnia indebolisce, cosi il talento, come i sentimenti morali, mondja Sighele, 252. 1.). Pedig a parlamenti tömegéletnek még nem is legkárosabb következménye az, amiről most beszéltünk: az endemia corruptionis democraticae, ahogy a betegséget nevezhelnők. A parlamenti együttlét még ennél is veszedelmesebb erőknek, bűnösebb törekvéseknek melegágya lehet. A szónoklatok izzó hevében a köteles ellenzékieskedés határt nem ismerő pártszenvedéllyé, gyűlölködéssé fajulhat, ha személyes ambitio és ellentét komolyra fordítja a parlamenti comoediát. Ne felejtsük azt, amit több izben hangsúlyoztunk, hogy amíg a tudásnak nincsen