Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 1. szám - A matriarchatus nyomai a folkloreban

146 léz krónikában a (XIII. század végéről) felbukkan a rendes wtalált gyermekw mondája. Itt két kis kitett testvért egy arra vetődő remete vesz pártfogásba s magával viszi hajlékába. A kicsinyek tej hijján elvesznének, de a remete fohászkodására csoda történik: amint a csecsemők ujját szopják, körme alól tej csordul elő s a kisdedek életben maradnak. Teljesen hasonló motívumot őrzött meg egy párszi meselegenda (Indián Antiquary 1893. évf.-ban: Folklóré in Western India, by Putlibai D. H. Wadia, 315.1.19. sz. meseközlés), ugyancsak megvan Artin pasa egiptomi gyűjteményében (Contes populaires inédits de la Vallée du Nil, Paris, 1895. 276. 1.22. sz. a.) Parkyns szerint pedig Abessziniában, ha férfi az adoptáló, akkora jelölt megszopja annak kézujját s ezzel az új apa átvett minden kötelezettséget. (Three Years in Abyssinia, Lond. 1897. 198.1.) Ez az ujjmegszopás egyszerű áttétel. Nő nem lévén, anyatejet az adoptans nem szophat, megszopja az anyát helyettesítő férfinak mellbimbóhoz hasonló ujját. Ugyanolyan áttétel, mint az ethnologiában jól ismert c o u v a d e szokása, ahol a férfi, jelezni akarván, hogy a gyermek nemcsak az anyáé, hanem mint apáé, az övé is, symbolikus gyermekágyat fekszik, végigjátssza a vajúdás gyötrelmeit és ruhája alól előhúzza az újszülött csecsemőt. Mindez azonban már messzebb esik kitűzött célunktól. Jelen összefüggésben megakartuk népmeséink egy homályos vonatkozású mondását magyarázni s végigkísértük a ritust, melyre céloz, valószínű gyökeréig. A rövid vizsgálódás folyamán felvetődött egy mellékeredmény is, amelyről még tudtommal sem a folklóréban, sem a társadalomtudományiján szó nem esett s bennünket magyarokat talán elég közelről érdekelhet: — az t. i., hogjr a párbeszédes meseelemnek: beköszöntő hős és boszorkány között népünk folklorejában ősréginek kell lennie. Minthogy a motívumot körülöttünk egyetlen szomszéd nép sem ismeri, viszont a magyarság egész területén közkeletű, minthogy végül ugyanezt az elemet keleten újra megtaláltuk teljesebb formájában, olyannak kell tekintenünk, mint amelyet magunkkal kellett hoznunk még a honfoglalás idején. Solymossij Sándor.