Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 26. szám - Magyar földhitelintézet

310 képviselőház —illetőleg e bizottsághoz már benyújtani kötelességemnek ismertem. Meg vagyok győződve, hogy kimondott nézeteim, melyekben nem a leendő mármarosi vasút gazdagabb forgalmát, de a nép az összes közönség, és az állam anyagi érdekét vettem czélpontul, nem fognak nekem igénytelen polgárnak rosz néven vétetni. Kivánatos volna, hogy azon ismert tollak, melyek pár év előtt oly buzgón és igen alaposan szólaltak fel különösen a sókezelési káros rendezer ellen, s mely tollak most hallgatnak, ebben a nagyérdekíí hazai kérdésben ujabban is felszólalnának, s ez által a dolog valóságá • nak hitelét nem kissé emelnék, midőn a tér inkább nyitva van a bajt orvosolhatni, mint volt pár év előtt s ekkor buzgóbban is lenne felkarolva a nagy érdek, mint szokott felkarolva lenni egy igénytelen toll és név szavaira. Czélom kizárólag a sókezelési hasznosabb érdekekre lévén kitűzve, nem avatkozom vitatásába azon kérdéseknek, melyek ebből folynak és más szakmába vágnak, csupán azon kérdéseket vagyok bátor föltenni, melyek megoldása elkerülhetlen szükség, mielőtt a mármarosi vasúton netalán történendő sószállitás elve határozottan kimondatnék. E kérdések egyike, azon nép élelem-kereseti kérdése, mely jelenleg 200,000 mond: kétszázezer vagy több forintot is megoszt maga között a sószállitásból évenként. Miként lesz ez kipótolva ? Második, azon fenyvesek árusitásának kérdése, melyekből most az állam a sószállitás által csekély regiekiadás mellett több mint fél miliő hasznot lát. Meg lesz-é ez a haszon nagy regié mellett is, ha talán a fa más alakban és fizetésért fog lejönni a Tiszán, mely most ingyen jön le, sót hozva hátán? Nem lesz-e az épáietfa is drágább mint most? Hol lesz piacza a más alakban pénzért lefuvarozott fanemüeknek ? Ki fogja ezeket mint államvagyont árulni? Lesznek talán ehez is felelős hivatalnokok kinevezve ? Vagy talán eladjuk lábán a fát, néhány krajczárért, hogy mások dolgoztassák fel? Megállja-e a Mármarosból'' szállitás a zsindely vagy más alakú fa készletekkel a versenyt, azon fanemüekkel, melyek a Dunán lefelé olcsón egész Pestig jönnek? Mindezekre felelni puszta elmélettel gyönyörűen lehet, de a bizonyos hasznot gyakorlatilag kimutatni, a gyakorlatilag kimutatott kár irányában nem könnyű. E kérdések figyelemben tartását s bölcs megfejtését a vasúton sószállitás kérdésének tárgyalásánál az állam és a nép érdekében kikérjük azon nemzetgazdasági kitűnőségeinktől, kiknek fáradalmait e téren már is annyi érdem és elismerés koszorúzza. Én pedig mint legigénytelenebb, a nép hangját tolmácsoló polgár lelkemből örvendeni fogok, ha előterjesztett aggodalmaimat, ha bár elveim megczáfolásával is elenyészve, ezáltal hazánk javát elömozditva, s népünknek megadva foghatom látni a mindennapi, nem sótalan kenyeret. FARKAS FERENCZ. Bécsi levelek. XXVI. Bécs, június 22. A császári manifestum, miként egy érdekes könyv előszava, nem elégité ki teljesen, hanem még inkább felfokozta a közönség kíváncsiságát és a türelmetlenség még soha nem volt oly nagy, mint a mióta tudva van, hogy már csak kevés türelemre lesz szükség. „De ma mégis fogunk más valamit hallani," ez a stereotyp szólásmód, ha reggel két ismerős találkozik, és : „ma ismét nem hallottunk semmit" e szavakkal válnak el esténként. Humorát természetesen most sem veszti el e bécsi ember, sőt most kevésbbé mint valaha, mert — úgymond — nem mesterség jókedvűnek lenni, a mikor jól megy a dolgunk, hanem az az igazi humor, a melynek a kellemetlen helyzetek sem birnak megártani. Ezen „igazi" humorral tehát azt jegyzik meg a poroszok szászországi diadalmenetére, hogy most igazán kár, miszerint nem az osztrákok voltak azok, kik előbb mentek be ama kicsiny, de magát jól biró országocskába; mert ha a derék szászoknak igy is amúgy is ide kellett volna adni azt az egy pár milliót, a mit jelenben Vilmos király vitézei beszednek, a szász lakosság tán mégis szivesebben adta volna barátjainak, mint elleneinek, és e sommácska mindenesetre ráfért volna Ausztriára is. Ez ártatlan élczelésekkel töltik itten az időt, miután a harczi események nem szolgáltatnak más beszédtárgyat éa ezekben öntik ki egyszersmind epéjöket, ha naponként kétszer — reggel és délután — az ujságlapokért verekszenek, és miután hősies küzdelem árán egy példányt elfoglaltak, nem találnak benne semmit. A bizalom ennek daczára is nagy és általános: e bizalom gyúpontját pedig Benedek tábornok képezi, a kiről majdnem oly csodadolgokat várnak — mutatis mutandis — miként az olaszok Garibalditól. így péld. ma volt alkalmam a déli vaspályán fültanuja lenni egy igen élénk beszélgetésnek, mely külsejök szerint a legmiveltebb osztályhoz tartozó urak közt folyt; ez urak egyike azt állítá, hogy neki Írhatnak akármennyit azok az újságok, miszerint igy amúgy a főhadiszállás még Olmützben van, az osztrákok még nem léptek tul a határon és több effélét; ő egész bizonysággal tudja, hogy Benedek már régen nincs Olmützben, hanem incognito tartózkodik egészen másutt, továbbá hogy Drezdában valami 24 órával a poroszok berukkolása előtt osztrák katonák voltak, a kik azonban hazulról vett parancs folytán ismét visszavonultak. És ezen badarságok, a mint mondom, hosszú vita és nagyon tarka kombinátiók alapját képezték értelmeseknek látszó emberek közt. Ugyan miféle dolgokat hallana aztán az ember, ha valami külvárosi vendégfogadóba menne, vagy a mariahilfi kávéházak politikusai közé vegyülne ? Ettől az ég mentsen minden becsületes embert! Újdonságok hiányában a félhivatalos „Abendpost" azon czikkeivel mulattatja magát a közönség, melyek untig demonstrálják, hogy azért tudunk oly keveset, mert — oly keveset lehet megmondani. Az ember azt hinné, hogy a porosz főhadi szállásban semmit a világon nem olvasnak, kivéve az osztrák újságokat. Különben nem birnók megérteni, hogy lehetett aminap lefoglalni a „ Vaterland" esti lapját egy porosz lapból átvett újdonság miatt. A szerkesztőségek mármost igazán a nevetségesig fokozzák az óvatosságot és az uj „Presse" péld. nem meri közölni Benedek hadi tervét, melyet azonban nem a vitéz tábornok asztalfiából lopatott el a szerkesztő, hanem melyet a „Times" közöl a porosz táborban mulató tudósítójának értesülései szerint. Tehát a mit oly ember, a ki a porosz vezérek tőszomszédságában lakik, nem csak tud, hanem a világ legelterjedtebb lapjában ki is ir, azt Bécsben nem szabad kinyomatni, vagy legalább nem merik kinyomatni, daczára annak, hogy minden értelmes ember ujjain számithatja ki magának, hogy azt az állitólagos Benedek féle haditervet alkalmasint a „Times levelezője gyártotta egy pár porosz hadnagygyal együtt egy pohár sziléziai fehérsör mellett. Világos, hogy ily sajtóviszonyok nem lesznek sokáig fenntarthatók; vagy liberálisabb, vagy még antiliberálisabb irányban kell változniok. A sajtószabadságnak még oly szerény mértéke, a milyen itt engedélyezve van, sem fér össze a Bach-korszakból származó praeventiv rendszabályokkal. Reméljük, hogy ezúttal nem a praeventió, hanem a szabadság elve fog győzni és a hadsereg előnyomulásával a lapok is valamivel szabadabban fognak mozoghatni, a mit nem csak az ő érdekűkben, hanem a kormány érdekében is kivánni kell, mert valóban nem jó benyomást tesz a titoktartásnak oly tárgyakra való kiterjesztése, melyek közöltetése által senkinek és semminek nem lehet ártani. E napokban ritka madárként egy kis belpolitikai discussio is hallatta magát. Egyik lap t i. szembeállítja a császár manifestumát Larisch gróf azon nyilatkozatával, hogy háborús időben a képviselet sem tehetne egyebet, mint a a kormányt felruházni mindazon teljhatalommal, mely a hadviselésre megkívántató eszközök előteremtésére szükséges. A felség alkotmányos érzülete természetesen annál mélyebb árnyékba állitá a pénzügyér ezen legalább nem minden kifogáson felüli nyilatkozatát. Ha valahol, ugyitt alkalmazható a régi „duo dum faciunt idem, tamennonestidem." Jól tudjuk, hogy válságos időben még a legalkotmányosb érzületű országban is a dictatura nemcsak lehetséges, hanem sokszor nagyon üdvös is, de azért nem mindegy az, vajon a kormány maga veszi-e magának e korlátlan hatal-