Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 17. szám - Hazai műiparunk az alkotmánynyal szemben 2. [r.]

207 Többet szólhatunk Sárközi Ferencz magyar tánczzenéjéröl, melynek czime: ,,186/5-iki farsang legkedvesebb csárdása" zongorára; Rózsavölgyi sajátja. Ara 50 kr. A zongoraátirat (a czigányok gondolatainak s általában az eddigi tánczzenéknek orgánuma épen nem a zongora) legalább annyi gonddal van irva, hogy a középszerű játszónak is kéz alá esik, s nincsenek benne nehézségek, milyeneket a zongora kezelésében járatlanok szoktak csinálni. Mi a mü tartalmát illeti, nem vonjuk kétségbe, hogy épen ugy láb alá esik, mint a zongora kéz alá, azaz könnyen tánczolható; mert rhythmusa elég tiszta, s tán innen kapta a megtiszteltetést, hogy a jelen év farsangjának legkedvesebb csárdása lett. De költészete nem emelkedik túl a közepesség színvonalán, s ezenkivül a harmadik számban a végső záradék épen tánczzenében ugy nem illik, mint népköltészetben az uj szavak, melyeket nem a nép, hanem a müköltészet szokott szülni. Szintén Rózsavölgyinél jelent meg az 1866-iki „Jogász csárdás" ; szerzé s pályatársainak ajánlja G u 1 n e r Pál. Ara 00 kr. Régen a jogászoknak a megboldogult Rózsavölgyi Márk irta a szép farsangi zenét; ma a jogászok irják, s Rózsavölgyi utódai árulják. Rózsavölgyi magyarjai nemcsak a jogászokat lelkesítették, hanem az egész magyar hazát; a jogászok csárdásai közt legtöbb a jogászokat sem lelkesiti. Rózsavölgyinek mindamellett, hogy szép magyar tánczokat irt, sovány kosztja volt; közalamizsnára szorult; a mai jogász csárdások pedig Rózsavölgyi utódainak szép hasznot hajtanak. Ennyire változtak az idők, sőt az orvosok és technikusok is osztoznak a jogászok babéraiban, s évenkint egy-egy orvos és technikus csárdást csinálnak Ellenbogen, Sárközi, Patikárus, Pischinger s több ex professo táncz-zeneirók örömére. Jelen jogász csárdás miatt azonban nem lehet Sárközit elitélnünk azért, hogy csárdását a legkedvelt eb b-nek nevezte. Mert ha kivált a friss második részében több tüz, szebb s fokozatosabban emelkedő gondolat van is, de az egészet véve bágyadtabb, s kivált a lassúja egyhangú az első négy ütenynek négyszeri ismétlése általi melyre a második részben a gondolatok logikátlansága az egész kört zavarossá teszi, s a melyre viszont felettébb egyhangú nyolcz ütenybö, álló záradék következik, mely az úgynevezett figurát helyettesíti. Arra is figyelmeztetjük szerzőt, hogy Allegrokban kerülje a bassus ugrásokat, mert annak a közönségnek, melynek e müvét szánta, csaknem megoldhatlan feladat ily nehézségek játszása; azok pedig, kik ilynemű nehézségeket nem ismernek, valószínűleg a zongorairodalom más termékeivel foglalkoznak. Még csak egy szót a csárdásról. Néhány év óta koronként magunk is felszólaltunk, mások is hasonló értelemben nyilatkoztak a „csárdás" szó gyakori helytelen használása miatt. Nem hisszük, hogy szükséges lenne a tárgy széles körvonalzása; mert mindnyájan tudjuk: mi a csárda ? s mi lehet a csárdás ? Épen azért megró vandónak találjuk, hogy a táncz-zenével foglalkozók mindent a csárda füstös fedele alá központositnak, hol egészen más élet, más zene van, mint a közép s főrendek salonjában. így jobb^lenne a vigadó épületét is — melyet erőszakkal vigardának neveztek, csárdának nevezni. Irodalmi CSÍnyck. A „Magyarország és Nagyvilág" czimü képes lap utolsóelőtti számában egy czikkel találkozunk, mely gúnyolván azokat, kik Bérczy Károly Puskinját dicsérik, áttér a Kisfaludy-Társaságra, elmondja, hogy ha jó müveket ad ki, az nem az ö érdeme, hanem azoké, a kik irják; továbbá hogy nem igyekszik, nem halad, szóval, hogy nem érdemes a közönség pártfogására. E téves állításokat — bár fölösleges — tüzetesen megezáfolnók, ha csak egy elkeseredett kedélyű apró óriást kellene nyugtatnunk, a ki mindeddig hiába vágyakodott a Kisfaludy-Társaság tagjai közé, vagy csak egy elvakult „pajtást" útbaigazítanunk, ki a maga barátja Puskinját természetesen jobbnak tartja, mint a Bérczyét (a kinek azonfelül még az a megbocsáthatlan hibája van, hogy a Kisfaludy-Társaság tagja); — de íme, a kérdéses czikk alatt oly név áll, mely minden czáfolattól fölment. Ez a név Áldor Imre. Viselőjének nem adatván tehetség arra, hogy jóravaló irodalmi munkásság által tüntesse ki magát, ő más módon iparkodik figyelmet gerjeszteni maga iránt: neki megy közintézeteinknek s beleköt oly férfiakba, kiknek igazi érdemeik vannak, remélve, hogy ha ezek vele szóba ereszkednek, az ő íényökböl reá, homály emberére, is esik majd egy-egy kölcsön-sugár. Azonban hiába töri magát, mert az általa megtámadott férfiak sehogysem akarják őt figyelműkre méltatni. S azt hiszszük, jól teszik. Az ö megtámadásainak igaztalansága nem irodalmi vitatást, legfeljebb disciplináris eljárást igényel; képtelenségük pedig rendszerint oly világos, mintha például valaki derült ég alatt azt erősítené, hogy eső esik. Kár is volna vele feleselni, mert vannak emberek, kiknek a piszkolás már annyira természetűkké vált, hogy nekik hiába irnók az Akadémia, Nemzeti színház, Múzeum s egyéb közintézeteink falára .'„kéretik e hely. ..bántatlan hagyása." A görögök Herostratusa fölgyújtotta a hires templomot, hogy maga is híressé legyen; a mi kis Herostratusunk a mi templomainkat beköpdösi. Szerencse, hogy mérges nyálától össze nem omlanak. Intézeteknek, melyeket saját erkölcsi súlyuk tart fönn, csak oly megtámadások árthatnak, melyekben szintén megvan az igazság erkölcsi súlya; de épen ez hiányzik teljesen oly embereknél, mint ez az Áldor, ki egyébiránt ebbeli hiányát maga bevallotta, midőn a bécsi „Concordia" küldöttsége előtt naivul azzal dicsérte a journalistikát, hogy ez „kényekedve szerint csinálja és változtatja a közvéleményt." A journalistika nem szülője, hanem maga is szülöttje a közvéleménynek, és bizonyára csak megvetést érdemel, ha arra kényekedve, nem pedig az igazság és meggyőződés e szerint igyekszik befolyni. A fentebbi nyilatkozat mindenesetre illik oly journalistához, ki tegnap még Schmerling lapjának csatlósa volt, ma meg azok lapjáé, a kik Schmerlinget megbuktatták. Olvasóink természetesnek fogják találni, hogy ily emberrel nem váltunk szót. Ezúttal csak azért reflectálunk reá, hogy közönyös magunkviseletét eféle megtámadások irányában olvasóink előtt igazoljuk. Az izraelita nőegylet, melynek számára alig néhány héttel ezelőtt kezdetett meg az aláírások gyűjtése, máris 90 alapító s 700 rendes taggal bír. Van számára 12,000 frtnyi alapítvány s 5—6000 frt évi jövedelme biztosítva. Ez összeghez, a „Ben-Chananja" szerint még külön 1500 frt járul, melyet egy jótékony nő ily czélra szánt, halála után pedig fia a most alakult egyletnek fölajánlott. Örömmel üdvözöljük izraelita honfitársainkat ez erélyes egyleti működés terén, óhajtva, hogy egyéb közhasznú s hazafi intézetek s egyletek alakítása s támogatása körül is minél gyakrabban találkozzunk ily buzgó adakozókkal és áldozatkész tagtársakkal. ÖAZDASAG, IPAR, KERESKEDÉS. XHazai műiparunk az alkotmány nyal szemben. Áttérek most tárgyalásunk második kérdésére, s ugy hiszem, hogy ennek fejtegetése közben sikerülend az ellentétet a központosítás és függetlenség közt ez utóbbi előnyére még inkább kitüntetnem. B. Eötvös azt mondja : (Uralkodó^eszmék II. r.) „minél inkább központosítva van az állam, annál kevesebb erőkkel rendelkezhetik" — és ismét az I. részben: „szabadság azon állapot, melyben az ember mind önerőit, mind az őt környező természetéit a lehetőség határai közt maga által választott czélok elérésére használhatja," majd ismét: „az összes történetben addig találunk világosságot, tevékenységet, haladást, meddig a szabadság, azaz : az önálló munkásság lehetősége terjed, ezen alól sötétség találtatik és tespedés." Ünnepelt hazánkfiát e két sarkalatos alapgondolat : központosítás és szabadság fentebbi kifejtésére bizonyosan az élet elfogulatlan szemlélete vezette, mely oda utal bennünket, miszerint minden mozzanatot, miben ember, mint tényező vesz részt, az ember természetének számbavételével vegyünk szemügyre. Szabadságra pedig az embert méltóságának öntudata vezérli, hogy ne mondjam, ösztönzi, s ha van az emberben valami az állatból, akkor valóban ezen nemes ösztön az , mit szabadságnak nevezünk. Szabad mozgás edzi a testet, ébreszti a szellemet. Szabadság nélkül nincs tevékenység, nincs verseny, verseny nélkül nincs ipar, nem képzelhető hazánk anyagi virul ás a. S ha a szabadság gyakorlati kifejezését az önkormányzatban, a lehető legtágasb önkormányzatban leli, akkor természetszerint mindennek, mi virágzását a szabadságnak köszöni, a függetlenség azon mértékével kell birnia, melynek korlátul egyedül a rendfenntartás szolgálhat. Ennélfogva én Magyarország iparügyeit csak annyiban látom szükségesnek a felsőbbség által felügyeltetni, mennyiben ezek az állam belrendjével összeköttetésbe nem jönek. A minisztérium illető osztályához tartozó iparügyek ennélfogva csak oly természetüekre szorítkoznának, melyek az egész államot s az államnak a külföldhözi viszonyait érdeklik. Minden vállalat, legyen az bárminemű, ne korlátoltassék, a mint az az ország belsejében az államkincstár igénybevétele nélkül egyesek, vagy iparegyletek vagy részvényes társaságok által óhajt kivitetni; tehát legyen teljes iparszabadság, szabad verseny, ezen jelszóval : győzzön a m i j o b b. Ennek ellenére azt fogják mondani, hogy de hát hová lesz akkor a rend? Ugy hiszem, ennek legfeljebb oly kép lehetne ártalmára az iparmozgalom, ha a társadalomban az érdekek egymást keresztül-kasul vágnák. De kérdem, képzelhetünk-e monopólium nélkül oly esetet, hogy akármi módon is kereszteznék egymást az érdekek ? tán nem lesz oly eszelős senki, hogy pénzét csak azért, hogy másnak pillanatnyi, vagy inkább látszólagos kárt tegyen, — mert a valódi érdekre fektetett józan iparvállalatnak ugy sem árthat egyéb, csak az enyészet — valamely rendbontó vállalatba verje? — A mint kimondatik az, hogy nincs az országban egyedárusság, rögtön nem lesz ok a rendellenességtől félni, s én meg vagyok győződve, hogy a hazában sok vagyonos iparos, habár kevesebb gazdag üzér leszen. I IIVEJ'L. 4