Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 15. szám

179 szerint akkor nem Thun Leo gróf ő excja kénytelenült a vádlottak padján megjelenni — addig e lap, pártirányát mellőzve, nagyon eleven és jelesül szerkesztett vala. Keipp czikkei azután is, a hol csak lehetett, a régi verve-t láttatták és csak legújabb időben, midőn a szerkesztő, ki testtel, lélekkel porosz, (azt beszélik, hogy több évi itt idŐzése alatt sem mondta fel berlini lakását), csak most, mondom, midőn a porosz szerkesztő az osztrák porosz viszályban az osztrák álláspontot védeni köteleztetett, mindinkább kiesett szerepéből és az elébb említett czikk végképen kilökte a hordó fenekét. Keipp stante pede elbocsáttatott és a feudális párt ezzel elvesztette egyetlen valóban kitűnő tollát. Mármost nem marad egyéb hátra, mint hogy Clam Martinitz vagy Thun Leo gróf maga vegye át a szerkesztést, a mire elégséges idejök lehet, miután a cseh országgyűlés sessiója be van fejezve j azon eventualitás pedig, hogy ez urak egyike vagy másika csehországi kanczellárrá neveztetnék ki, alkalmasint nem fog oly nagyon hamar valósulni. (Fk) Külföld. Pest, april 7. Egy kis lépéssel mégis előbbre vagyunk a mult héthez képest. E kis lépés pedig békés jellemű. Ezúttal nem Ausztria az, mely meghátrált, s a béke lehetőségét leginkább a gr. Károlyi által Berlinben átnyújtott, s mult számunkban ismertetett erélyes jegyzék okozza. Csalódik egyébiránt a ki azt hiszi, hogy a fordulat valami határozott, s hogy akár Bismarck, akár a porosz király felhagytak volna szándékaikkal. Mindössze annyi áll, hogy az osztrák jegyzék kissé felvilágosította az európai hatalmasságokat a dolgok mibenléte iránt. — Berlinben magában a régi tervek el nem ejtettek, legfeljebb a taktika változik meg egy kissé. Az osztrák-porosz viszály jelen helyzetét eléggé kitünteti a kölni lap egyik belini levelezője, mely szerint: A béke iránti jó vélemény még mindig tart. Mind a mellett a mult hó utolsó napján átnyújtott ossztrák jegyzék okozta fordulat csak azon esetre lesz tartós, ha azt rögtön további tárgyalás és egyezkedés követi. A gasteini provisorium immár tarthatatlan ; a meddig az tart, a háború veszélyei is csak el vannak halasztva, — mellőzve nem. A két közbirtokos mind megfelelő kárpótlás, mind helyes átmeneti alak iránt könnyen megegyezhetnék, mihelyt Ausztria egyszer bele tudja magát találni abba, hogy az ifjú Poroszország teljes politikai egykorúságra és egyenlő hatalomra érlelődik: Poroszország meg viszont félre nem ismerné, hogy saját érdekében is iparkodnia kell Ausztria imez elhatározását könnyíteni, s hogy Ausztriában rokonfajú, hatalmas barátot kell magának biztosítania. Ausztriának be kell látni, hogy a középállamokban •s a jelen német szövetségben többé nem birhat komoly támaszt, holott viszont oly körirat, mint a márczius 24-dikéről szóló Bismarck-féle, még Berlinben sem tartatik Poroszország correct magaviselete hü kifejezőjének. Hacsak az északi Elba melletti tarthatlan közbirtokosságnak megszüntetése s kiegyező osztása sikerül, azzal a szövetségi reformkérdés számára egy, talán minden félre nézve kívánatos, tökéletes és békés megoldására meg van nyerve a hosszabb határidő. A meddig azonban Schleswig-Holsteinban a provisorium tart, addig a békében még csak rövid időre sem lehet bizni. A megszüntetett lóvásárlások minden perezben újra megkezdhetők. Látnivaló ebből, hogy Poroszország egész határozottsággal fentartja régi álláspontját, megmarad közvetítései mellett, s ha más uton is, mégis csak ki akarja — s háború nélkül ki is fogja — túrni Ausztriát az elbai herczegségek közbirtokosságából, mely szálka az ő szemében, mert ő akar ár lenni Németországon és kerüljön bármibe, Ausztriának pusztulni kell, pusztulni nemcsak a herczegségekből, hanem pusztulni Németországból is, melynek császári koronáját a Hohenzollerek akarják dynastiájuknak biztosítani — s mert Bismarck ő excellentiája is ezt akarja, azért tarthatja magát oly szívósan kiváló polczán s nem bukik meg még oly körülmények közt sem, melyek más államférfit már régen romjai alá temettek volna. Miként ítélik meg külföldön, nevezetesen Angliában az újabb fordulatot s általában az osztrák-porosz viszályt, világosan látszik a „Times" egyik czikkéből, mely nem hiszen a háborúban s a porosz királyról fölteszi, hogy, ha csak katonai becsülete sértve nem lesz, nem is hajlandó a harezra. Háborúra —• igy folytatja — voltaképen nem is lehet gondolni, hanemha ugy, hogy Ausztria elérkezettnek véli az időt arra, hogy az Augustenburgi herczeget Holsteinban trónra ültesse, vagy Schleswig belügyeibe avatkozzék, vagy pedig a'.türelmetlenség egyik rohamában az egész ügyet a Bundhoz utasítja. (Hát ez is háború e3et volna ? vagy ha meg Poroszország avatkozik be Holsteinban, az a Times szerint micsoda?) Hogy Poroszország katonailag támadjon, épen nem valószínű. Annak emlékében, hogyan engedte a porosz fenyegetések által megfélemlített Ausztria magától a gasteini szerződést kierőszakolni, a király tán ismételni engedi miniszterének e játékot; de conservativ elvei, politikai állása ki- és befelé, kora, jelleme, mind abban öszpontosul, hogy a háborútól idegenkedjék. A helyett, hogy igen koczkáztatott harezban, fegyverre bizza az eldöntést, s a világ minden hatalmasságai közül épen a germán császári birodalmat támadja meg, egyelőre inkább meg fog elégedni Schleswiggel és Holstein megszerzését későbbi időkre hagya, hacsak katonai területéhez s hatalmi állásához nem nyúlnak Ha mindamellett háborúra kerülne a dolog, a legtöbben ugy vélekednek, hogy egy csata elvesztése, méginkább pedig egy alázó béke a legjobb eszköz volna arra, hogy a dynastiába — lehet Bismarck urba is — szabadelvűbb nézeteket oltson. Ha ez sikerül, akkor Poroszország — az uj Poroszország az egész szabadsági s egységi pártra támaszkodva — rögtön másik csatára vagy második hadjáratra indulna; s ha Ausztria, miután keztyüt vetett Poroszországnak, elhagyva állana a német nemzettől, csak arra tanította uralkodóit, hogy miképen kellene sikeresb eredménynyel a nemzetek barátságára törekedni. Igaz, hogy a Times ezen czikke porosz tollból foly, hanem senki sem állíthatja, hogy az angol lap ebben valami nagy rokonszenvet tüntetne ki Ausztria iránt, s ugy látszik, hogy Poroszország amaz ügyetlenül koholt állítása, mintha Ausztria volna, ha nem is a támadó, legalább a fenyegető fél, hívőkre talál tul a csatornán is. Sokkal általánosabban, legalább a pártoskodás látható jele nélkül nyilatkozik Francziaország véleménye a „Francé"-ban, mely több laptársaival ugyan e kérdést tárgyalva , azt leginkább az olasz-franczia viszony szempontjából nézi. Szerinte, ha háborúvá fajul a viszály, az nem lehet helyhez kötött, s a német szövetság ujjá alakulását fogja maga után vonni. Fejtegeti továbbá, Francziaország mért nem nézheti közönynyel á német „Bund" ez uj alakulását, és folytatja: Ausztria és Poroszország közt kiütendő háború nem hagyhatja közönyben Olaszországot. Csakhogy az a kérdés, hogy mennyi érdeke van e hatalmasságnak a vitába bocsátkozni. Azt állították, hogy Olasz és Poroszország között már szövetség köttetett. Nem vagyunk oly helyzetben, hogy akár meghazudtolhatnók, akár bizonyithatnók ez állítást; de hol van egy ily szövetség sürgető szükségessége? Miért sietne Olaszország tenni, vagy beavatkozni? Melyek a közös elvek, a jelen érdekek, és rögtönös előnyök, melyek már az első napokban katonai beavatkozást igényelnének ? Ez még sokkal evidensebb Francziaországra nézve. Ha a háború kiüt Ausztria és Poroszország között, és helyhez kötött marad, a mi érdekünk és kötelességünk a semlegesség. Ha kiterjed egész Németországra, e semlegesség szükségkép oly figyelő magatartássá változik át, melyet a közelség igényel. Eddig nézők vagyunk, kiket méltán felindít az, mi szomszédságunkban történik, de semmi akarat sincs, kilépni óvatos szerepünkből, és pártállást foglalni valamely szövetségben, midőn ellenkezőleg minden arra késztet, hogy gondosan megőrizzük cselekvési szabadságunkat. A mit mi teszünk, Olaszországnak érdeke ugyanazt tenni; mi vagyunk az ő természetes szövetségesei, mint voltunk az ő megszabaditói. A solidai'itas, mely hozzánk csatolja, politikánk mérséklettsége oly kezesség és erő, melyet a helyzet komolysága miatt elhanyagolni nem lehet. De nemcsak az, hogy az Ausztria és Poroszország közötti viszályról miként gondolkodik a külföld, hanem a külföld magaviselete egyéb, az eddig tárgyalttal csak távoli kapcsolatban levő kérdésekben is figyelemre méltó. A keleti kérdés például megindult. A Dunafejedelemségek ügyével foglalkozó párisi értekezlet elnapolta magát, mihelyt hirét vette, hogy a bukuresti ideiglenes kormány feloszlatta a kamrát, mely lépésre egyébiránt kényszerítve volt, ha ugyan valamely szép reggel ugy nem akart járni, mint Kuza gyűlölt kormánya; mert a parlamenti többség mindinkább ellene fordult. A nemzet egyébiránt lelkesedéssel fogadta a kormány ez ujabb intézkedését s készül az uj választásokhoz. A külföldi kormányok igy mintegy magára hagyták Románia népét, azon ürügy alatt, hogy bevárják a további eseményeket; de ez események között nyugodtan fogadják azon hirt, hogy Törökország hadilábra állitotta seregét, valószínűleg, hogy szükség esetén a Dunafejedelemségek területére hatoljon, hol souzerainitása jogait sértve látja. De a portának egyébként is szüksége van hadilábon álló seregre,