Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 9. szám - A függő magyar kérdés alapos megoldásának föltételei

105 Magyar országgyűlés. A lefolyt hét története röviden abból áll, hogy mind a két ház csekély módosításokkal és roppant többséggel elfogadta a maga felirati javaslatát s küldöttséget nevezett ki a fölirat átnyujtására. A felsőház, mely 1848 előtt annyiszor megakasztotta, vagy legalább meglassította a rendek működését, most gőzerővel dolgozik. Lapunk utolsó számában még azt jelentettük, hogy fölirati bizottsága tagjai közt meghasonlás van — s ime, a compromissum oly hamar meglett, hogy még ugyanaz nap, midőn utolsó számunk megjelent, össze lehetett híni a főrendeket s eléjök terjeszteni a már kész javaslatot. Két napig gondolkoztak fölötte, harmadnap pedig (csütörtökön) megkezdték s be is fejezték egymás után mind az általános, mind a részletes tárgyalást. Többet vitatkoztak a fölött, hogyan állítsák ki a küldöttséget, mely a föliratot átnyújtja, mint magáról a föliratról. Kár is volt volna. A főrendek fölirata nem egyéb, mint a képviselőház föliratának árnyéka: tehát mindössze szinetlenebb, a miből következik az is, hogy általánosabb és rövidebb. Az átnyújtó küldöttség tagjai között van a néhai szebeni gyűlés, valamint a birodalmi tanács emeritált tagja, b. Saguna metropolita is, ki mult héten foglalta el székét a felsőházban. Ez is a véletlen naivsaga, mondaná Schiller. A képviselőházban a mult héten szintén megjelentek az első fecskék Erdélyből, Gyulafehérvár két követe, s nagy éljennel lőnek üdvözölve. Különben a képviselőház még egy héten sem dolgozott oly erősen, mint a mult héten: naponkint ülés, mely csaknem minden nap két óra után végződött. Lapunk szük volna, ha csak javát akarnók is közölni az elmondott beszédek legjavainak. Ennélfogva csak röviden megemlítjük a nevezetesebb szónokokat s hoszabb ideig, csak a legfontosabb ké t beszédnél időzünk. Tisza Kálmán győzelmesen kelt ki a „quid consilii" elv hívei ellen, kimutatva, hogy Í849 után is ezen elv követése okozta a szerencsétlen 17 évet. Beszédje polémia volt: kemény, de nyugodt czáfolata Bartal, Zsedényi nyilatkozatainak és Széchenyi Béla meggondolatlanságainak. Kerek szép egész, Andrássy Gyula alelnök beszédje,ki azt a gondolatot fejtegette, hogy Ausztriát nem kormányzati, hanem csak érdekegység tarthatja össze. Azon egység által, melyet például Bach, Schmerling igyekeztek erőszakolni, Ausztria nem lesz erős, csak lehe tétlen. Például az utolsó keleti háborút s a mai állapotot hozta föl. Ausztria akkor csak fegyveres tüntetésre 500 milliót költött, ami elég volt volna arra, hogy az egész birodalmat vasút- és csatorna-hálóval vonja be. Midőn Schmerling az egységet erőszakolta, Ausztria mindig oly helyzetben volt, hogy valahányszor az alkotmányminiszter hódítani akart, a külügyminiszter mindannyiszor alkudozni kényszerült. A februári alkotmány szerzőjét, szónok szerint, csak tudatlansága menti föl a bün vádja alól. A beszéd facitja: Ausztriának az egységben van gyöngesége, a dualismusban ereje. A jobb oldali szónokok közül Ürményi József emelendő ki, a ki főképen a magyar minisztérium haladéktalan fölállítását iparkodott lehetetlennek bizonyítani. A jobb oldalon tul, szinte nem is a házban, legalább nem a z e t hadtudományilag előadva, négy felolvasásban; Hunyadi János utolsó hadjárata, s Nándorfejérvár fölmentése a török táborítástól 1456. július 22-kén —• valának ezen a stratégiai és taktikai elvek álláspontjaiból megbírált s felderített hadi tények, de kiegészítve nem csak a hadi területek részletes ismertetésével, hanem, a mire ő oly nagy súlyt fektetett, a politikai viszonyok befolyásainak a hadi fejleményekre, gondos kimutatásával, mi által a hadi történelmet egyszersmind az országos történetekkel benső összeköttetésbe hozta. Ez utóbbi munkájával, melyet a tek. Akadémia külön is kiadatni rendelt, egyszersmind az egész Európa által üdvezeit nándorfej érvári fényes diadal négyszázados emlékezetét ülltük intézetünk falai között. Utolsó előadásait 1862-ben tartotta. Folytatta, ez óta is hadtörténeti buvárlatait, szándéka lévén történelmünk valamennyi epochália tényeit hasonló módon megvilágosítani; de mind lassabban, mert mióta hetvenedik évét betöltötte, testi erői aggasztó, majd ijesztő módon kezdenek ernyedésnek indulni. Az addig tömött s erőteljes alkat roskadozni, a lélek elevensége tűnni, a szokott munkásság, erőhiányban, lankadni. Az 1860-ban jobbra fordult állapotok hanyatlásával uj reményei csüggedeztek, némely anyagi veszteségek annál fájóbbak lettek reá nézve, mert ki egész életében kényelemben, sőt diszszel állott meg a társas körökben, testi hanyatlásai közt, gondok is kezdők látogatni; s igy teljes mértékben érezte öregségét: nem volt többé jövője. Az akadémiai munkálkodások legéberebb kísérője és részvevője, e falak beavatásán többé jelen nem lehetett. Erezni kezdte közel végét, de még ellenállt a lefekvésnek. Végre egy nőrokona, sőt több : barátnéja; egy nő, kinek neve egykor, és sok éven át, Budapest szegényei ajkain imádság vala a szenvedők közanyjáért; ki mindenütt ott volt,hol a társas téren jót, nemeset kellé tenni a hazai miveltség s a nemzetiség érdekeiben; kit ő tanácscsal és tettel támogatott élete szép müveiben: néhány hét előtt sirba tétetett. Ez vala az utolsó csapás Kissünkre is. Még egy küzdelem vala hátra: melyben az élet már csak a halállal viv: ez lön a győztes e hó 17-kén estve. Tegnap már csak élettelen tetemeit állottuk körül. házba valóknak látszanak az olyanok, mint Dobránszky Adolf ur, ki a politikai nemzet egységét Magyarországban teljességgel nem akarta elismerni s szeretné azt nemzetek szövetsége által fölbontani, vagy Hodosiu József ur,kia fejedelem által is érvényeseknek ismert 1848-diki törvényeket elfajult bátorsággal érvényteleneknek nyilatkoztatta, a szebeni gyűlés alkotta határzatokat azonban elismertetni kívánta. Dobránszky urat a nemzetnek nemzetekké változtatásában két szerb, Stratimirovich György egykori hadvezér, s Miletics Szvetozár pártolták, a mennyiben szintén azt kívánták, hogy a fölirati javaslat ezen kifejezése: „magyarnemzet", a mi világosan csak az ország egy, politikai nemzetét jelenti, mellőztetvén, helyébe az „ország lakosai" vagy „nemzetei" tetessenek. Miletich a magyar és német elem szövetkezéséről is szólt s ennek ellenében a panszlavismussal, sőt egy északi Napóleon lehetségével is fenyegetőzött. Ezen hangok ellenében igen jól esett hallanunk olyan nyilatkozatokat, mint Gozsdu Manóé, ki a románok nevében kijelentette, hogy a fölirati javaslat szerkezetében megnyugszanak, vagy S t e f a n idesz Henriké, ki viszont a derék tótokat vallotta büszkén magyar tótoknak. Jól esett egy szerb képviselő, Manojlovics Milán mérsékelt és szabadelvű föllépése is, kinek egyik módosítványa, a nemzetségi törvényre vonatkozólag csakugyan el is fogadtatott. Másik módosítványa a zsidók befoglalását illette, kiket nem vélt érthetni a fölirati javaslatban előforduló „honpolgárok" neve alatt, a mennyiben a zsidóknak még nincsenek meg teljesen polgárjogaik. Deák Ferencz kijelentvén, hogy a fölirati bizottság, a honpolgárok közé a zsidókat is oda gondolta, s a fölirat különben is a polgárjogoknak valláskülönbség nélküli egyenlőségét határozottan kimondja, Manojlovics második módositványát maga visszavette. Visszavette módositványát — s ez volt a szakaszonkinti tárgyalás legfontosabb része — Bartal György is. Legfontosabbnak mondjuk azért, mert e visszavételben, az egyéni tényen kívül, némileg kormányi tényt is kell látnunk. Bartal György a fölirati javaslat 31 és 32-dik kikezdéshez beadott módosítványt pártolva, ugy nyilatkozik, hogy módosítványa is az alkotmány tettleges visszaállítását nemcsak kéri, de bizton várja is ő felségétől, minek folyamában mondja : „Alkotmányunk tettleges visszaállítása alatt nem értünk mi is egyebet, mint a hagyományos sajátságunkká vált municipális önkormányzatnak minél teljesebb, minél kevésbbé korlátolt, a jelen viszonyok kívánalmaihoz idomított restitutióját s a végrehajtó legfőbb hatalomnak az 1848-diki törvények értelmében szervezését, vagyis az individuális felelősség eszméjével összekötött kormányzatnak ama rendszerét, melyet a mivelt világ miniszterialisnak nevez, és mi olyasnak ismerünk, mely az alkotmányos monarchia eszméjének legtökéletesebben megfelel." Indokolta továbbá, miért pártoljuk a miniszterialis kormányt s a municipiumokat, kifejti azt is, miért tartózkodjunk előtérbe állítani mindkét institutiónknak azonnali életbeléptetését, s igy folytatja: „E kíméletek parancsolják, hogy ő felségét mindenekelőtt biztosítsuk, miszerint az 1848-ki III. és IV. törvényczikknek ama határozványait, melyek a nádori hivatal körének tágítására vonatkoznak, s az Tisztelt Akadémia! Egy nemzetünk által még kevéssé mivelt szak derék képviselőjét vesztette tudományosságunk; de ő nem munkált siker nélkül, s most az élet is nevel e térnek mivelőket, nem inikép azon szomorú és erénytelen időkben, midőn azt kérdezék : Minek ez nekünk ? hasznokat veheti-e valaha ez igyekvéseknek a magyar V S ő ábrándozónak tekintetett épen szaktársai által. — Tagját veszté el az Akadémia, ki harmincz éven tul buzgón és becsületesen töltötte be helyét: de ime ő nem állt többé maga, mint mikor ez intézetbe lépett: helye tán pótolva lesz. — Ám a társas téren, holő annyit tett, segített, hatott, de a hol soha sem sok az ily hév kebel, buzgó részvevő, mindig kész segítő : vajon nem fogjuk-e, kik őt ismertük, mindtg fájdalmasan nélkülözni? — És végre kik barátjoknak nevezhetők? Volt-e nálánál egyenesebb, melegebb, s mindenek felett megbizhatóbb barát ? De azok száma, kik szerencsések voltak bizodalmát, szeretetét birni, a természet törvénye vagy a sors által mennyire leolvasztatott! Azonban vannak, vagyunk, még elegen, kik érezzük, hogy e téren Kisst nem pótolhatja semmi. Ismertem — ó hisz ez teszi csak az életet kívánatossá — nem kevés ily tiszteletre méltó, ily minden erkölcsi salak nélküli, ily feddhetetlen jellemet, kivel oly jó lenni, mert például, támaszul, vidító s vigasztalóul szolgálnak az élet minden utain, a cselekvés minden téréin; de, tisztelt társak, tiszteletesbpt mint ö, tisztábbat mint ő, hívebbet mint ő — kit ismertem volna? Es ő azon perez óta, — s annak negyven événél több — hogy Kisfaludy Károly körében vele először valék szerencsés érintkezni, s # irántam figyelmet mutatott; s hogy nem sokára barátságával tisztelt meg — élete végéig, egyformán jó pártolóm, hűséges, jóakaró barátom volt: egyike az utolsók nak férfikorom hajnalából! Azért bocsássanak meg, tisztelt társak, hogy a nem osztályombeli társnak én tevém meg kevés szavakkal az utolsó tiszteletet, én, ki erre, szakavatottságra sokaknál kevésbbé, de hálakötelezettségböl talán leginkább voltam meghivatva.