Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 6. szám

72 bennem, hogy annak, a mi előttem lebegett, létesítésére az illető tervek kidolgozásával utat készítsek. E szándékomat végre is hajtottam ugy, hogy most már egy minden részleteiben teljesen kidolgozott javaslattal állhatok elő. Hogy e javaslat létesüljön is, az természetesen legközelebbről az annak alapul szolgáló nézetek helyes voltától függ, azután pedig attól is, hogy a helyes voltukról meggyőzés minél tágasabb körökben elterjedjen, s ha lehet, mindazoknak meggyőződésévé váljék, kik jövőnk alakítására szóval, vagy tettel közreműködni hivatvák. Ennek, ha lehet eszközlése, immár czélja ez iratnak, mely, ha nem csalódom, ugy érthető el legbiztosabban, ha a mi mondani-valóm van, épen azon renddel adom elő, a mint bennem időnként kifejlett. E szerint szándékom: í. Mindazon adatokat és észleleteket előrebocsátani, melyek engem a felöl meggyőztek, hogy mind a mai napig még semmi sem történt, a mi az 1838-diki veszély megújulását kevésbbé valószínűvé tenné, mint 1837-ben volt. Azután II. Megmutatni, hogy Buda-Pest a Duna árja miatti isméti elpusztulástól egyedül csak e folyam szabályozása által óvható meg; hogy e szabályozás a maga részéről egy Pestet átmetsző s a soroksári Dunaágat fölhasználó hajózási-csatorna építésével szoros logikai sőt szükségképi összeköttetésben áll; végre hogy a Csepelsziget s a soroksári Duna-ág bal partján fekvő ártér megvédése, a két előbb említettel ugyancsak legszorosabb összefüggésben álló vállalat. Ezeket követi III. Maguknak a terveknek lehető röviden előadott vázlata, hogy minden ahhoz értő megítélhesse, nincs-e valami kétség azon módra nézve, melylyel a kidolgozott tervek által a kitűzött föladatok meg vannak fejtve. Továbbá elő lesz adva IV. A tervek pénzügyi tekintetben részletezése, nevezetesen 1. A részletes költségvetések eredménye. 2. A csatorna biztosan várható jövedelme. 3. Azon mód, miként lehetne fedezni az egész szükséges költséget. S mindezek után szándékom végül még V. Azon benyomások és nézetek helyes voltát tőlem kitelhető legszigorúbb módon megvizsgálni, melyek, mint fönt említve volt, tulajdonképen engem az előterjesztett tervek kidolgozására indítottak. Es mind e föladat a röpiratban helyesen meg is van oldva. Koraolyan ki van tüntetve a veszély, mely Buda-Pestet jelenleg is fenyegeti ; a tervek érthetően vannak előadva s kétségen kivül helyezik, hogy létesitésök által a kívánt czél el is érhető; a tervek pénzügyi oldala világosan ki van fejtve s számokkal bebizonyítva a vállalat jövedelmező volta; végül pedig oly nemzetgazdasági eszmék vannak merész vonásokkal ecsetelve, melyek, ha nem is egészen ujak, hazánkban oly ritkán fejtegettetnek, hogy ismertetésükre, ha terünk engedi, még vissza térünk. A mű tudtunkkal a szerző nagy anyagi áldozatával készülvén, 1000 példányban kéziratként lett kinyomatva, a javaslott pesti csatorna s a mentében építendő városrész esznrény-képével és két térképpel van ellátva s azt aligha jobban ajánlhatnók közönségünk figyelmébe, mint azon kisérö levél szavaival, melylyel szerző azt testvérvárosaink s hazánk tekintélyeinek s befolyásosb férfiainak megküldte: „Az e füzetben ismertetett tervek — úgymond j— ha létesülnek, ég alatt, forgó viszontagság járma alatt nyögünk, ez a történelem rendes folyama, hatalmasabb nemzetek is igy vesztek el: a nemes Ilion, a büszke Karthágó, a nagy Róma, az erős Babylon. Kölcsey hazafi fájdalmában van valami szent, a tragikum szentsége , a görög tragédiák chorusának hangja, mely megzendül koronkint a nemesis csapásai alatt haldokló hős felett. Zrínyi első énekében keresi Árpád nemzetét, a győzelmek honját, a küzdő népet s csak árnyát találja. Zrínyi második énekében kéri a sorsot, hogy szánja meg szenvedő hazáját, de a sors kérlelhetlen, a haza örcsillagzatja szülötti bűnein leszállt, a magyar eljátszotta szerepét s a négy folyam mentében más nemzet fogja betölteni a tehetlen Magyarország hivatását. Ez a legkétségbeejtöbb hang nem csak Kölcseyben, hanem az egész magyar lyrában. Hymnuszában, melyet 1823-ban irt, megbűnhődte a magyar multat és jövendőt, s áldást vár, Zrínyi második énekében jövendőjével bűnhődik múltja- és jeleneért. E kétségbeesett fájdalom uralkodik a magyar lyrában majdnem egész 1835-ig. Mintegy hagyományossá vált, egyik költő átvette a másiktól s minthogy nem nyilatkozhatott szabadon, sokszor a mult idők viszhangjának hazudta magát, mintha a török világról szólna. Kisfaludy Károly Rákosi Szántója, Bajza Sóhajtása, mind e régibb hangulat uj változatai. Eleinte maga Vörösmarty is ily hangokat hallat, sőt Zalán Futásában is az elégiái felindulás az uralkodó, bár a jövő nevében látszik dicsőíteni a multat és siratni a jelent. E műben a nemzeti fájdalommal némi önérzet párosul, mintha a mult nagyságának képe kétség és remény közt hullámoztatná a kedélyt, de nem ébreszt hitet a jövőbe. A magyar költészet annyira bele élte magát a nemzeti fájdalomba, a politikai és társadalmi életnek folyvást oly benyomásaiból táplálkozott, hogy sem oka, sem ereje nem volt a hitig emelkedni. Azonban a költök panasza, haragja, siralma mind szélesebb körben költötte föl a hazafi érzést s hova el nem hatott, elhatottak az 1823-ki kormányrendeletek, melyek nyíltan megtámadták a nemzeti önállóság végső maradmeggyözödésem szerint, nem csak az ország két testvér fővárosának, hanem egész hazánknak jóllétben való gyarapodására szolgálnának. „Kivitelük a rájok vállalkozókra nézve is haszonnal járván, ellenzésre ugy hiszem, nem fog találni; de egyikök oly természetű lévén, hogy azt néhány év múlva többé alig lehetne létesíteni: sikert mégis csak ugy remélhetni ha azon jeles férfiak, kik állásuk és tehetségüknél fogva hivatvák, hogy a haza jövőjének alakítására szóval vagy tettel közreműködjenek, s kik a közügyet szivükön hordják az eszme üdvös volta és életrevalóságáról mihamarább meggyőzödnek s igy azután gyors valósítását is hatalmasan felkarolják." Bécsi levelek. VI. Bécs, aug. 4. Olvasóink közül a zeneértők többsége kétségenkivűl ismeri azon gyönyörű változatokat, miket a szerencsétlen Schumann, e valódi zeneköltő, Abegg grófnő neve körűi irt, azaz azon egyes hangok körűi, melyek a grófnő nevét képező betűk által megjelöltetnek. Hasonló munkára adta magát a bécsi lapok nagyobb része, közvetlenül az uj miniszterek kineveztetése után, véghosznélküli variatiókat írván az uj kabinetet képező miniszterek nevei körűi, mert a neveknél többet alig tudtak róluk. A journalistikai Schumannok azonban gyéren lévén hintve, a dolog már az első 24 óra után unalmassá kezdett lenni és az olvasó közönség érdekében hálát adtunk az égnek, midőn legalább Belcredi gróf, mindjárt hivatalnokaihoz intézett üdvözletében és az országok főnökeihez szétküldött körlevelében emberségesen „felgombolta" magát, nevezetesen annak nyilt kijelentése által, hogy ő nem a közigazgatási centralisátiónak, hanem a decentralisátiónak embere. Azonban az uj államminiszter ugy járt, mint azon görög festész , ki műhelyében uj munkát — remek kézzel festett kárpitot — állítván ki; boszankodás és fájdalom közt tapasztalá, hogy a tömeg, figyelem nélkül elmenve a jeles mű mellett, azon kérdéssel ostromlá a művészt: hol van hát az az uj kép ? A lapok többsége — és ezek nyomán indul itt a közönség nagyobb része is — mind az üdvözletet, mind a körlevelet pusztán „geschaftlich" tartalmúnak mondja és untig kérdezgeti: hol van az uj politikai programm f Ez sajnos tanúsága annak, hogy a fogalmak még épen nem tisztultak, hogy itt sokan még nem látták át a bukott rendszer fő-főhibáját, mely abban állott, hogy a tető végleg kész volt, a nélkül, hogy az alapról gondoskodva lett volna és most, midőn Belcredi előterjeszti, habár csak általános vonásokban a tervet, mely szerint az alapot akarta lerakni, ványait is. A nemzet érezte sülyedését, vivott jogaiért, de épen ugy nem volt mély hite jövőjébe, mint költőinek. Hogy a magyarnak jövője van, nem költői mü hirdette először, hanem egy politikai röpirat, Széchenyi Hitele (1830). Széchenyi mind első, mind utolsó politikai röpiratában épen ugy államférfiú , mint költő, vates, a mint a régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló lelkesedése egész a jóslatig emelkedik. A mit a magyar nagy jövőjéről jósolt, hitelre talált, lelkesülést keltett, sőt egy egész korszak jelszavává lön. Programmtöredéke (1847) elhangzott, senki sem hittte jóslatát, hogy az ország örvénv szélén áll, a forradalom árjába fog veszni minden, a mit eddig kivívtunk bár a következmények igazolták. Egy nemzet, melyet kétségbeeséséből végre kiemel az önmagába vetett hit, nem könnyen mond le arról s épen annak a szavára, ki azt először lehellte belé. Midőn Széchenyi Hitelében az európai uj eszméket hirdetve s alakító erejöktöl várva az alkotmány, nemzetiség és társadalom ujjá születését, nem remegett kimondani, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, felindított minden magyar szivet. Volt lelkesülésében valami szent és szentségtelen, az elragadtatás és guny bizonyos vegyülete, mely különbözökép, de mindenkire hatott, egész a velők oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a multat, a magyar egyetlen büszkeségét s oly jövendőt igért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hü érzését s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain, melynek omlását megszokta minden szem, egy nagy elhatározás dijában, melytől elszokott minden sziv. A lelkesülés és gyűlölet rajongása üdvözlé a látnokot, a reformátort, az izgatót s a nemzet az átalakulás pályájára lépett. A siker elnémítá a gyűlöletet, az akadály apasztotta a rajongást, de a hit többé nem aludt ki. A költők épen oly megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a nemzet. Lyrájok nem volt oly vakmerész és siralomhoz szokott húrjain remegve zendült meg az öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a reményt és hitet, de csak a kétség-