Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 1. szám

i •vallották, azt a fő centralisták is régen elvetették. A Schmerling eszméje szerinti egységi elv pedig t. i. a februári pátens alapján, Schmerling leléptével szintén elvesztette értelmét, s igy csak az elv értelmezésétől függ, hogy fel kell-e egyáltalán valamit áldozni az óhajtott kiegyezésnek. — A régi „Presse" rosz néven veszi a miniszter-elnöknek, hogy csupán kineveztetését tudatta a reichsráth mindkét házával, holott közlenic kellett volna ő felsége nyilatkozata alapján az új rendszernek legalább alapvonalait. Ily közlemény, azt hiszi, uiegnyugtatólag hatott volna a közönségre. S minthogy folyton ható érdekről van szó, reméli, hogy az új ministerium még jóvá fogja tenni mulasztását. A függő kombinatiók középpontjának a „Presse" is a magyar kérdés mogoldását tartja. Nem hiszi azonban, hogy ismét az októberi álláspontra akarnának visszamenni s a német-szláv tartományokat semmivel, Magyarországot valami félszegséggel ki akarnák elégíteni. Ma a viszonyok olyanok, hogy a ki Ausztria fenállását s jólétét őszintén kivánja, a kiegyezést Magyarországgal is kívánnia kell. Pedig az csak nem volna kiegyezés, ha a magyarokat egyszerűen arra hivnák meg, hogy a még árnyékot nem adó februári alkotmány fája alá telepedjenek. Az alkotmány-reform szükségét fejtegetve s a magyarok által kívánt autonómia tartalmát tekintve, úgy találja a „Presse", hogy az a nyilvánosság, szóbeliség, szabad társulási jog, a személy sérthetetlensége , önkormányzat, randőri s bureaukrata beavatkozások mellőzése, szóval, hogy mindazon jogok foglalatja, melyeket 1847 előtt a nemesség élvezett, valamennyi néposztályra kiterjeszsze, teljes erőnek s virágzásnak induljon. S ha kérdi az idéztük lap, vájjon máskép lehet-e ez a Lajtán innen ? (Bécs), bátran rámondjuk, hogy nem, s a lapunk élén levő czikkre utaljuk, mely elég nyíltan kimondja, hogy semmi kiváltságot, csak tökéletes jogegyenlőséget kívánunk. De ha ennyiben meg is egyezünk a régi „Presséivel s a „kibékülés s kiegyezés eszméjét" vele együtt elfogadjuk, annyira nem követjük ömlengéseiben, hogy „Magyarországnak kell a közös, mindkét kielégítésére kombinált birodalmi képviseletbe egyezni, ezért nyerje autonómiáját stb," mert Magyarország joggal bírja autonómiáját s elismerését a jogfolytonosság alapján kívánhatja, nem pedig jutalmul egy vagy más engedményért. — A „Neue Freie Presse" az októbert és februárt szellőzteti, és >gy sincs ínyére, hogy Majláth kinevezése mintegy az októberi -tiára visszanyúl. Neki a februári pátens a „suramum bonum" s nekünk a Lajthán túlról — úgy mond — az Örökös tartományok iv& jobbat nem helyeznek kilátásba a diploma kifejlesztésénél, addig a kiegyezés a német és magyar szabadelvűek közt igen nehéz ba nem épen lehetetlen.... A puszta phrázis, hog;y MagyarorBzág a német-szláv tartományokban is talpra áll az alkotmányos szabadságért — a meddig ugyanis puszta szójárás — semmit nem tesz. Ezzel a „liberális bécsi gyerekek" jól nem laknak.... A magyarok az októberi diplomával 1848-diki törvényeikhez közelednek, mi ellenben, egyszerűen visszamenvén a diplomához, ismét eltávozunk az alkotmányosságtól, mert nincsenek 48-diki törvényeink, melyek a rendi alkotmányba való visszaeséstől megóvnának." — Mig a „Neue fr. Presse" azt állítja, hogy Lasser ur helyett nem neveznek ki beligazgatási minisztert, hanem ezen eddigi minisztérium egyesíttetik az állam-mmiszteriummal s Belcredi gróf az lesz a lajtántuli részékben, a mi Majláth a Lajtán inneniekben, a lajtántuli országok udvari kanczellárja: addig a „Const. österr. Ztg." azt a hirt közli, hogy öt udvari kanczellária állitatnék fel, egy magyar (melylyel a horvát és erdélyi egyesíttetik), egy cseh (Csehország, Morva, Szilézia,) egy olasz (Velencze, Triest, Istria, déli Tirol) és egy belsö-austria, s talán még egy lengyel,, mert igy ütné ki az öt számot. — A „Botschafter" Schmerling lovag eddigi közlönye, mintha csak most szólhatna egészen kedve szerint, oly gúnynyal esik mind azon rosznak, mely szerinte, a rendszer változásában rejlik, s miről óhajtja, „vajha ne jönne, s vajha ne lenne." Aristokrata pái'tnak nevezi, mely jelenleg kormányhoz jutott, az meg folyvást kitűnt azon művészete s szívóssága által, melylyel ama termékeny állami gondolatot (a februári patenzt éry.) megtámadta. A megalakulandó minisztériumról szólva nem tudja a „Botschafter" vájjon a dinnyét csak felezni akarják-e, vagy hogy egyik-másik fele negyedekre is lesz-e osztva. Annyit tud, hogy ama magasztos, parlamentariasan jegeczesedett egységi eszme" nincs a programúiban. Újra megtámadja Magyarország jogfolytonosságát s nem érti (mit senki nem is állított) mi érhetné a lajtántúli alkotmány, a februárinak jogfolytonosságát, ba az, ami 1848 april és 1849, september közé esett a jogfolytonosságot meg nem szünteti, miután a lajtántúl 1851, február, és 1865, június közé nem esik semmiféle lázadás ideje. Expenmentatiókról beszél, melyek a császári szó daczára, kormányra jutott pártok által a viszonyokat megzavarhatnák, s jelszóul tűzvén ki a Lajtán túlra nézve senki által meg nem támadott „februári alkotmány jogfolytonosságát", azzal végzi, „hogy éljen az alkotmány." — A „Debatte" komolyan megtámadja a koholt híreket, melyekkel a lajtántúli népet az új rendszer ellen izgatják. Alig négy napja — így kezdi — hogy csak egy vélemény uralkodott Schmerling kormányára nézve, . . . mindenki tudta, hogy a birodalom bajai, csak a magyar kérdés megoldása által enyhíthetők s most, midőn erre a legelső lépés megtétetett, reactióról beszélnek. „Pedig mért — kérdi — ez aggodalom ? Mi fenyeget elvesztéssel ? a sajtószabadság ? az esküdtszékek ? az olcsó közigazgatás ? a példás igazságszolgáltatás ? a jói rendezett pénzügyek ? a mély megelégedés, mely a birodalmon átvonul ? a virágzó jóllét ? vagy mi a neve azon kincseknek, melyeket az utóbbi négy év kormánya ránk hagyott, melynek más kezekbe ruházását most oly aggodalommal nézzük ? ... Valóban csak az oktalanság engedhet aggodalmaknak s csak a bureaukratismusnak lehet érdekében, hogy táplálja." mindén. Szereüek volna aesthetikai nézőtöket kifejteni, ostromolnia ósdiak tártai gét megtámadni a bitorolt tekintélyeket s pártot alkotva Liriasztva küzdelmet idézni elő. Kisfaludy rég óta beszélte mily szükség van kritikai közlönyre. Toldy 1826-ban egész tervvel állott De a kör tagjai közül senki sem merte elvállalni a szerkesztést, ezért Bajzát szólították föl, ki akkor Pozsonyban tartózkodott. Bajza visszautasította az ajánlatot, leginkább azért, mert mint minden pálya nélküli embernek szüksége volt az emberekkedvezésére, s még akkor nem szánván magát teljesen az irodalomra, félt, hogy el fogja temetni szerencséjét s ugy jár, mint Kölcsey, ki kritikai miatt majdnem közmegvetésben részesült s csak a politikai pályán rehubilitálhatta magát. Egy kritikai lap megindítása valódi merénynek tetszett s a terv dugába dőlt. Azonban nem hagytak föl vele s addig is Schiller és Goehe példájára egy rsoport xéniát írtak, kivált Kisfalud y és Vörösmarty, melyek egy része később a Kritikai Lapokban meg is jelent. Vörösmarty átvévén aTudományos Gyűjtemény szerkesztését,némi tért nyilt akör kritikai munkásságának, de nem ínye szerinti. A kiadó nem engedhette, hogy folyóirata túlnyomóan kritikai legyen, de másfelől Vörösmartynak sem volt kedve hozzá. Csendes természete nem kedvelte az erős polemikus küzdelmet, szívesen segítette később a Kritikai Lapokat, de nem kivánt élére állani. Általában őrizkedett maga ellen kihívni a szenvedélyeket, mert bár a bírálatot nyugodtan tűrte, de az iránt érzékeny volt, ha gúnyolták s nevetségessé igyekeztek tenni. Az ő szerkesztése alatt javult a Tudományos Gyűjtemény, mert sokuj dolgozó társat nyert meg, jobban megválogatta a munkákat, mint Thaisz, de aesthetikai tekintetben csak felig változtathatta át az Aurorakör közlönyévé. Csak annyit tett, hogy a folyóirat irodalmi részének némi határzottabb szint kölcsönzött. Toldy és Zádor hiven segítették, maga is irt bele bírálatokat, de rövideket és nem nevezetes müvekről. A külirodalmi rovatba nagyobb kedvvel dolgozott s a német irodalom nyomán a keleti és franczia költészetet valódi előszeretettel ismertette. A költészeten kivül leginkább a nyelvészet foglalkoztatta. Mihelyt átvette a Tudományos Gyűjteményt; értekezést irt a Magyar nyelv eredetéről; ez volt második nyelvészeti értekezése, az elsőt még 1826 ban irta ugyanezen folyóiratba, Révay mellett lépve fel a Verseghy életirója Sághy ellen. Különösen a göcsei és polóez tájszólás érdekelte, mely a régi nyelvből legtöbbet tartott fenn ; amazzal 1827-ben ismerkedett meg a Dunán tuli megyékbe rándulásakor, emezzel 1829-ben. „Vörösmarty — irja Bajza Toldynak 1830. sept. 6-ról — a mult héten ment utazni Bugáttal Heves-, Borsodés Gömörmegyékbe. A palóezok igen interessálják. Három hétig fog künn maradni, addig a T. Gy. redactióját én viszem." Zádor szintén megosztotta vele a szerkesztőségi gondokat, sőt egy darab ideig barátságból szerkesztösegédje volt. Nem csak az Auroránál, de itt is sok bajok volt Drescherrel, a censorral. Ha lehetett kikaptak rajta s a mit Drescher Pesten betiltott, Kassára küldöttek, hol a censura engedékenyebb volt. Az Aurorából kitörült Mikes Búja igy jött ki más czim alatt a kassai Minervában. Vörösmartyt néha elhagyta türelme szemben censorával. Rumy egy gyűlöletes czikket irván a Spiegelbe a tótokról, Vörösmarty feleit reá, de a censor kitörölte. „Cseh, orosz, lengyel, tót nyelvharczra az nyelvökön kell felelni. Nescitis quid loquitis. Miserere Domine. Non admittitur. Máskor Vörösmarty egy régi nyelvemléket küldött hozzá, melyet Zádor Krennericstől kapott közlés végett a Tudományos Gyűjteményben. „Ezt nem tartom oly régiségnek — irta reá Drescher, hogy méltó legyen közleni, talán más czélból akarja a közlő kiadatni. Non admittitur." „Ha ez velem történik — irja Bajza Toldynak — vagy a consiliumnak feladtam volna, hogy reá roszentsék, mert elégtételt ugy sem nyer az ember vagy pedig saját házánál ugy kiszidtam volna, hogy egy maroknyi becsület sem maradt volna rajta." Bajza kritikusabb, polemikusabb irányra is izgatta Vörösmartyt, melybe maga mindinkább belé sodródott. Az epigrama elméletét írva a Tudományos Gyűjteményben s megbírálván a magyar epigrammairókat oly gyűlölséget vett magára, hogy elég erősnek érezte szivét még több elhordozására is, s most már egészen az irodalmi pályára adván magát, nem volt többé szüksége világi előmenetelre, az emberek kedvezésére. Sürgetni kezdte a Kritikai Lapok megindítását, melyet sietetett az a körülmény is, hogy az akadémia alakuló félben volt s Döbrentei, mint Széchenyinek a magyar irodalomba bevezetője s az uri körökben kedvelt ember, nagy befolyást kezdett gyakorolni az ügyekre, mi az Aurorakörnek nem tetszett részint irodalmi, részint személyes indokokból. Gyengíteni a befolyást, nyomást gyakorolni az akadémiára, vezetni a közvéleményt lett volna egyik feladata a Kritikai Lapoknak. Azonban a Döbrentei elleni harcz előbb kiütött, mintsem a Kritikai Lapok megindulhattak volna. Döbrentei egy magyar Conservations Lexikon kiadására birta reá Vigand könyvárust, melynek élő-