Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 5. szám

59 octroy t — ismerni el irányadóul ott, hol egyazon kérdés elintézése forog fenn. A honegység ügye végleg el van határozva, az „unió" fölfedezésére nincs miért expeditiókat fölszerelni és Columbusokat kiküldeni; az meg van. A két országrész nem fog egyesülni, egyesült az még 17 év előtt s azóta jogilag folyvást egyesülve van. 1849-töl fogva 1860-ig a magyar királyság mindkét fele egyenlő absolutismus terhe alatt görnyedett, 1861 óta szintén hasonló provisorium tartja lebilincselve; nagyon bajos volna ekként belátni, miután a hoszabb tartamú absolutismus cselek vényei mindkét helyen egyaránt érvényteleneknek nyilváníttattak, miért kellene a sokkal rövidebb életű provisorium hasonnemü úgynevezett „eredményeit" a Királyhágón inneni nagyobb részben eltakarítni— a kisebb erdélyi részekben ellenben ugyanazon okok, ugyanazon következményeit föntartani. És ha a törvényellenes állapot a Királyhágón innen megszűnvén, a törvény ereje azonnal helyreáll, miért nem állhatna helyre az erdélyi kerületben is; minő elfogadható alapon lehetne több érvényt tulajdonítni annak, a mi az ország egyik szögletében ép azon törvények ellenére történt ? EB ha a törvényesség és jogfolytonosság elvének következetes alkalmazása azt kívánja, hogy az octroy itt, mint ott megszűnjék, miért nem szűnhetne meg az egyszerre, egyazon cselekmény által ? Az nem lehet, hogy a mig Castor az istenek sorában, a hallhatatlanság jellegével'büszkén ragyog az alkotmányosság egén, addig Pollux földi létre legyen kárhoztatva. —r. Bécsi levelek. v. Bécs, július 29. Midó'n két hét előtt e lapok meleg elismerés hangján szóltak a birodalmi tanács eddigi működéséről, daczára annak^ hogy ama korszak, melyet e testület működése betöltött, hazánkra nézve a legsivárabbak egyike volt : akkor a tisztelt czikkiró kétségenkivül Jean Paul ama szép szavait tartá szemmel, hogy minden jótétnél meg keli emlékezni, miszerint az talán utolsó, melyet adnunk vagy elfogadnunk lehet. És valóban amaz elismerő szózat az utolsó volt, melyben a birodalmi tanács részesülhetett, mert huszonnégy óra óta e képviselet lenni megszűnt j — véglegesen-e vagy csak rövidebb vagy hosszabb időre? ki tudná ezt előre megmondani. A centralistapárt, mely mereven ragaszkodik a képviselet ezen formájához, eleitől végig mondhatja el e perczben Hamlet híres „lenni vagy nem lenni" monológját és a tegnapi — alább egész terjedelmében közlött — trónbeszéd nemcsak hogy el nem oszlatta, hanem még növelhette a gyötrő kételyeket. Pedig e trónbeszéd bizonyos tekintetben nagyon hasonlított maga a reichsráth intézményéhez, azaz sokkal többet vártak tőle, mint a mennyit észszerűen teljesítenie lehetett, és a kik ma csalódásról panaszkodnak, csak önmagukat és túlfeszített várakozásaikat vádolhatják, nem pedig a dolgokat, melyek a logika törvényei szerint fejlődnek. Már azon körülmény is, hogy a császár nem zárta be személyesen a sessiót, hanem legfiatalabb testvérére bizta e tisztséget, minden elfogulatlan embert meggyőzhetett arról, hogy a trónbeszédnek nem lehet a jövőbeli politikára nézve valami leleplezést tartalmazni, hanem aligleend egyéb, mint formalitás, mely legfölebb sejteti, hogy az eddigi rendszer megrendült, de az újra nézve semmi ujjmutatást nem szolgáltathat. A rendszer-változtatás az alkotmányos államban is az uralkodó kiváltságai közé tartozik és ennek kezdeményezésétől függ. Akár a parlament többsége által megjelölt, akár pedig más irányban történik e változás, annak külsőleg mindig a souverain legsajátabb műveként kell jelentkeznie ; egyedül őt illeti a jog, az ellenkező pártirányok közt dönteni és megjelölni a diadalmaskodót. Magától érthető, hogy a korona ezen legfontosb, legbecsesb előjogát a fejedelem — feltétlenül kényszerítő körülmények kivételével — senkire, még a hozzá legközelebb álló személyre sem ruházza át. Ily fontos hirdetéseket monarchiái államban a nép közvetlenül a felség ajkairól várja hallani, azt várja, hogy a maga személyes elhatározásait az uralkodó személyesen tudassa is a birodalommal, főleg itt, a hol az alkotmányosságot még csak osztrák és nem angol fogalmak szerint értelmezik. — Mái* ezen egy körülményből is előre lehetett látni, hogy a trónbeszéd semmi meglepőt vagy positiv ujat nem fog tartalmazni, és a mit a főherczeg elmondott, az csakugyan sem uj, sem meglepő nem volt, mert lényege abban áll, hogy a birodalmi tanács — mely alatt ezúttal („pars pro toto") az összes februári rendszert kell érteni — magábanvéve fontos anyagi kérdésekben sok hasznosat tett ugyan, de a főkérdésre, a birodalom két felének kibékítésére és a közjogi rendezésre nézve még mindent hagyott fenn kivánni valóul. Hogy a korona ezen fődolgot soha nem téveszté széni elől, arról ő felsége különböző trónbeszédei is tanúságot tesznek, csakhogy ezek még azon reményhez ragaszkodtak, miszerint a februári alkotmánynyal czélt lehet érni, mely remény jelenleg már eltűnt. Mindezek ismeretes dolgok; a mi pedig a trónbeszéd előtt ismeretlen volt t. i. az ezentúl követendő uj ut, az ismeretlen marad a trónbeszéd után is. Fölösleges szőrszálhasogatásnak tartjuk tehát, midőn a bécsi lapok a trónbeszéd egyes szavait csűrik csavarják, hogy erőnek erejével valami „leleplezést" préseljenek ki belőle, így például az „Ostd. Post" azon kifejezésben, hogy a mi eddig hő óhaj volt, nem sokára sikerült tény gyanánt „örvendetes kihirdetésre11 érett lesz, az octroyálásnak előizét véli találni, inig ellenkezőleg a „Neue Fr. Presse" a birodalmi tanács még egy jövendő sessiójára von következtetést ama szavakból, hogy az 1866-ki budgetet „ezen sessióban" nem lehetett tanácskozás alá bocsátani. Kissé gyermekesmunkába, az ár töltésünket, mely csak határunkig terjedt, évenkint megkerülte. De közbirtokosságunk időelőttinek látszó gondoskodásának azon sikere mindenesetre megvolt, hogy töltésünk most biztos, s hogy a Tisza mentében alig találhatni szebb fűzfákat azoknál, melyek töltésünket a habok ellen oltalmazzák. E töltésen tul az innenső magas partról csaknem határtalan kilátás nyílik. Nem igen változatos az. Itt-ott egy darab erdő, melyen a szem, ha a véghetetlen rétség egyformaságán elfáiadt, megpihenhet; a láthatáron egy pár templomtorony s néhány halom, mely mikor még határunkat évenként az ár boritá, mint sziget állt ki a tengerből, és e nevet viseli maiglan; mást alig mondhatnék; de e kilátás mindamellett nem érdektelen, s főkép ha Marmarosból a nagy faszállitások megkezdődtek, és őszkor a beregiek szálaikon gyümölcsüket hozzák az alsó Tiszára, sok kellemes órát töltöttem itt, és az ügyesség, melylyel e primitív hajósok a közel falunkhoz álló zátonyokat kikerülik, valószínűleg több örömet nyújtott nekem, mint önnek a gőzösök, melyek a pesti partot élénkké teszik. De egy azért tagadhatatlan, hogy e kilátás sokáig nézve mindenkire szomoritólag hat. E véghetlen egyformaság, az ünnepélyes csend, mely az egész vidéken elterül, végre fárasztók, s akaratlanul eszünkbe jut, hogy a táj, melyet magunk előtt láttunk, csaknem ép olyan maradt, minőnek azt kaczagányos apáink találták, midőn délczeg paripákon e síkon legelőször száguldoztak át. Csaknem egy ezred múlt, mióta ők e földet megszerezték, hogy nemzetöknek sajátja legyen. Mi megtartottuk az örökséget, s tiz nemzedéknek élete csak annak vala szentelve, hogy azt megoltalmazza, s midőn elveszte, visszaszerezze vérével. A tér, melyet ők munkásságunknak szereztek, megmaradt, de a munkásság eredményei hiányzanak még. — Szép e haza igy is, a természet bő kezekkel pazarolta reá kincseit, s szivünket lángoló szeretet tölti el, ha reá csak gondolunk ; — de vájjon ha határain túl megyünk s más országokat látunk, vájjon nem jut-e eszünkbe : mi válhatnék hazánkból is, ha téréit a mívelÖdés és szorgalom virágzóvá tenné ? s nem fáj-e a gondolat, hogy a kit annyira szeretünk, csak a természet adományaiban gazdag, s nem mutathat ékességet, melyet nekünk köszönne ? Körülbelől ezekről gondolkoztam. Visszaemlékeztem utazásomra, melyet a londoni világkiállításhoz néhány év előtt tettem, s kifestettem képzeletemben, milyen volna határunk, ha az ugy miveltetnék, mint Anglia vagy csak Németországnak bármily része, s szivem fájt, midőn e máskép oly kedves tájékon végig néztem, melynek szebbítéséről eddig mint jótékony tündér csak a délibáb gondoskodik. Gondolataimból a postamester ébresztett föl,ki a mint egy perezre megállva mondá, nejét egyik közbirtokosunk feleségéhez vezeti, hozzá ma a szomszédból többen Ígérkeztek. Hitt, hogy én is menjek el, de nem volt semmi kedvem, s ők tovább mentek. Utánok néztem, és sohasem hittem volna, hogy postamesterünk már járása által oly mulatságos lehet. A köz a házak s a partnak lejtője között nem tág, sok helyen legfeljebb három-négy közönséges ember fér meg egymás mellett, s a postamesterné ma legszebb ünnepi köntösét öltötte fel. A természet e tisztelt nőt — legalább a mi a mennyiséget illeti —bőven ajándékozta meg, s kétségtelen, hogy a boldog házaspárnak, mely a postában lakik, mindig ő képezi felét; hát még ha legszélesebb krinolinját veszi fel, s nehéz selyemruháját, mely á szükségnél legalább egy lábbal hosszabb: hogy maradjon ott hely a legszerényebb dimensióju férjnek is! S bár nem szép, megvallom, hogy a baj, melyben szegény szomszédomot nejének kiterjedése által láttam, igtn nevetségesnek látszott. Majd elől 9*