Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 4. szám

50 elébbi hasonlatunk mellett maradjunk, a fövénytelenítés munkája Magyarország felé jóformán be van fejezve és már most feszültséggel várjuk az uj kormány pósitiv tevékenységének megindulását. A birodalmi pénzügy terén a hasonló munka még nem haladott ennyire. Ott a lelépő kormány utolsó időben a magától feltorlódott homokba még roppant szikladarabot is vetett — az ismeretes 117 millió — hitel követelését és ezen akadály legyőzése nem tartozik a könnyű feladatok közé. A helyzet e tekintetben igazán sajátszerű. A birodalmi tanács alsó háza, a hitelkövetelés felmerülése pillanatában átlátta, hogy annak visszautasítása erkölcsileg lehetetlen és igy nem is gondolt erre, hanem bizonyos feltételekhez akarta kötni a megszavazást. Ha a régi minisztérium hivatalban maradván, elfogadta volna e feltételeket, kétségen kivül megkapja a kivánt engedélyt is. Már most ugy áll a dolog, hogy e feltételek egyik legfontosbika a kiadások leszállítása, melytől a régi kabinet vonakodott, máris ténynyé lett, még pedig köztudomás szerint az új miniszterek közbenjárása folytán. Szintúgy ezen uj miniszterek bátran ígérhetnék meg, hogy a megtakarítás ösvényén még tovább is fognak menni, és a kormánygépet lehetőleg egyszerűsíteni. Végre azon Ígérettől sincs okuk vonakodni, hogy alkotmányosan fognak kormányozni, mert octroyálást senki sem teszen fel róluk, ha pedig a fennállót alkotmányos úton módosíttatni sikerül, ez oly eljárás, melynek correctsége ellen alkotmányosság szempontjából nem lehet kifogást tenni. Mindazáltal elegen vannak, kik azt hiszik, hogy ama hitel a régi kabinetnek, ha ő követelné, épen nem, — az újnak pedig csak heves viharok és körülményes kölcsönös „kimagyarázás" után fogna megadatni. Furcsa dolog! senkisem meri állítani, hogy Belcredi gróf szava kevesebb hitelt érdemelne , mint Schmerling lovagé és mégis, a mit ez utóbbinak puszta ígéretére megadni készek voltak, megtagadnák utódjától, ki nem csak ugyanazt igéri, hanem részben már teljesitéis? Megvalljuk az ilyen logika túljárna a mi eszünkön és ugy hisszük, e furcsa következtetés csak egyes hírlapírók magáncombinátiója, melyről a birodalmi tanács többsége mit sem tud, valamint ez utóbbinak, ugy látszik, egyátalában még épen nincs kedve, in medias res beleereszkedni, míg erre kényszerítő alkalom nem fordul elő. Azt suttogták ugyan itt-ott, hogy az ellenzék mátadorjái valahol Bécs mellett sűrű tanácskozásokat tartanak, mert mindnyájukat — Kaiserfeld, Rechbauer, Berger, Schindler, Brestl urakat e tutti quanti —- majdnem naponkint láthatni együtt a déli vaspálya valamelyik waggonjában. A tény tagadhatlan, hanem a legjobb forrás után. az az saját látásunk alapján mondhatjuk, hogy a tisztelt követ urak ezen kirándulások alkalmával nem a felett értekeznek, vájjon ebben a tikkasztó politikai atmosphárában Schmerling vagy Belcredi minisztériumától várható-e nagyobb enyhítés, hanem csak a liesingi serfőződe Láger- és Bockbierjének enyhítő hatása körül tesznek Összehasonlító tanulmányokat, miként e borzasztó hőségben ezer más halandó is teszi, kik: azonfelül nem kénytelenek délelőttönként pár órán át a Schottenthor előtti fabódéban a szó teljes értelmében „lassú tűz mellett sülni." Mind a mellett cseppet sem kételkedünk arról, hogy épen az imént nevezett urak eldöntő pillanatban teljesen homogén magatartást fognak tanúsítani és egyetlen könyet sem fognak hullatni a lelépő miniszterek felett, valamint — az ujak irányában minden animositást mellőzve — higgadtan ki fogják mondani: mit várnak, mit követelnek az uj kormánytól és ha ez gyámolításukra számol, mily feltételek mellett lesznek ők készek e gyámolítást megadni. Az ellenzék ezen árnyalata soha sem tartott a tulajdonképeni centralistákkal és a különbség most is szembetűnő leend közttik és azon töredék közt, melyhez péld. Giskra és Kuranda urak tartoznak, kik sehogy sem tudnak megbarátkozni azon gondolattal, hogy a magyar ügyek rendezésében nekik ne legyen döntő szavuk. Ezen urak különben á leur facon szabadelvűek és alkotmányos indulatuak, sőt épen par excellence ilyeneknek tartják magukat. „Inkább - - ugy mondják — kevésbbé teljes legyen Magyarország kielégíttetése, csak a közös alkotmányos szabadság ne szenvedjen rövidséget," mig a Kaiserfeld-Bergerféle töredék azt mondja, hogy „Magyarország teljes kielégíttetése a közös alkotmányos szabadságnak nemcsak nélkülözhetlen előfeltétele, hanem egyszersmind oly szilárd biztosítéka is, hogy egyik a másik nélkül nem is képzelhető.u Mondanunk sem kell, hogy ez utóbbi vélemény a miénk is; ama másik centi alistiko-liberális töredékhez pedig egy szerény kérdésünk volna: ha ők szükség esetén Magyarország jogos kivánatainak egy részét feláldozandónak vélik, csak hogy a közös szabadság minél, nagyobb legyen és ha e szabadságot nem csak önmaguk, hanem Magyarország számára is kívánják kivívni, ugyan miképen gátolhatnák meg azt, hogy a magyarok e szabadságot tüstént arra ne használnák fel, miszerint kivánataiknak mellőzött része is teljesíttessék? Vagy talán ugy értelmeznék azt a mi szabadságunkat, hogy mindig szabad lesz azt akarnunk, a mi — nekik tetszik ? Visszatérve a financziák ügyére, az ezek körüli nehézségeket egy pár bécsi lap mesterségesen felfokozza azon veszélyek feltüntetése által, mikkel a „financziális dualismus" járna, mert hogy Majláth ur ő exja a dualísmust a pénzügyi térre is át fogja vinni, ezt ők kétségtelennek tartják. Nincs szerencsénk, ő exja ebbeli szándokait ismerni, de szabad lesz arra emlékeztetni, hogy a magyar konservativek e tekintetben bizonyosan nem fognak túltenni akarni a magyar liberálisokon, kiknek legelső tekintélye kijelenté, hogy a birodalom fenállhatása oly tekintet, melynek minden egyebet alárendelünk és igy a financziai ügy oly rendezése is képzelhetlen, mely a birodalom fenállásával meg nem férne. Hanem persze ezzel be nem érik azon politikusok, kiknek egyik közlönye csak az imént e furcsa szavakra fakad: „ránk nézve első és főkérdés az, vájjon, ki szedi be Magyarországon az adót?a Már itt bocsánatot kell kérnünk, de ez ránk nézve nem az első, hanem az utolsó kérdés. Első kérdés előttünk az: mit kelljen tenni, hogy Magyarország a reá rótt adót ruegjizetui képes legyen I Második az: hogy habár képes volna az ország a rá rótt adót elviselni. vájjon csakugyan mulhatlanul szükséges-e, hogy ennyi rovassék rá és nem lehet-e a dolgot takarékosabban is elrendezni, ugy, hogy az ember ne csak a mindennapi kenyér és az adószedő számára dolgozzék, hanem egy kis jóllétet is alapithasson magának? Harmadik kérdés az volna: vájjon az a pénz, amit fizetünk, lehető legczélszerübben hasznosittatik-e, ugy hogy a lehető legüdvösebb eredmény éretik el vele és nem fordittatnak-e meddő kiadásokra oly összegek, melyekkel productiv czé1 oknak lehetne szolgálni? Volna aztán még egy negyedik, ötödik és igy tovább, mig azon utolsó és véleményünk szerint legközönyösb kérdésre kerül a sor: vájjon ki szedi be az adót? Hisz a lefolyt években is a bécsi financzminiszterium szedte be és vájjon gátolhatta-e ez a hátralékok felhalmozódását és vájjon pour les beauxyeux deMr.Plener fizethetett-e a szegény magyar gazda, mikor erszénye üres, volt?! Bach báró korában — bocsánatot kérünk, hogy e reminiscentiával kell elő állnunk épen oly pillanatban, midőn őexcja vacátióra haza jő — Bach báró korában minden, mi a birodalom területén található volt, két kathegoriába soroztatott: t. i. vagy Steuersubject volt vagy Steuerobject; az adóbeszedés akkor a bécsi kormány főfoglalatossága volt; ezen idő alatt az adó objectumok értéke egyre csökkent, a subjectumok nagy része pedig koldusbotra jutott, és valóban közel volt azon pillanat, a midőn ez a kérdés: ki szedi be Magyarországon az adót ? megszűnt volna kérdés lenni, mert ott bizony sem osztrák, sem magyar hivatalnoknak nem lett volna rnit szednie Persze, a ki ily tényeken nem okult, arra a szót is hiába pazaroljuk ! (Fk.) A lUtoiszlCí'Válság ismét egy hétig elhúzódott áliapotjában majdnem eseményképen regestrálandó Schmerling úr eddigi lapjának, & „Botschafteru-nek megszüntetése. Mi nem búcsúztatjuk se örömtelt, se szomorodott szívvel, csak néhány megjegyzést akarunk tenni azon észrevételeire, melyekkel mult heti számunk első czikkére válaszolt. A „Botsch." azt mondja, hogy a reíchsráth határozataiban, az elszigetelt autonóm párttöredéket mellőzve, csak a közjogi kérdésben gyorsított actio utáni hajlamot látott, melyhez azon további óhaj járult, hogy ez ac-